Oldalak

2013. szeptember 20., péntek

A mosolygás fintora – avagy a csalóka optimizmus

Az optimizmus manapság felértékelődött és – higgyük el – tanulható. A könyvpiacot elárasztják az optimista bibliák, és jó páran hallhattuk már, hogy nem realisták, hanem kishitűek vagyunk, ha nem fogunk bizakodva a dolgokhoz. Amit akarunk, megszerezhető, a kellő hozzáállással. Pedig tény, hogy némi pesszimizmus is szükséges a siker eléréséhez.

ne gondokat fújj fel, hanem bubikat. . . - s ha szétpukkadnak? 

Ez a világ „a lehető világok legjobbika”. Legalábbis G.W. Leibniz filozófus szerint. Egy kimerült Európában, a harmincéves háború után fogalmazta meg ezt a tételét, mely 1710-ben eszmévé vált. Azóta állandó hadakozásban áll rettegett ellenfelével, a pesszimizmussal. De az optimizmus javára dőlt a mérleg.

Mert az optimizmus, azt mondják, sikeressé tesz. És kutatások szerint vakmerővé és realitás-vesztetté is. Mert az ízig-vérig optimista csak a sikereket írja a saját számlájára – a balsikereket átutalja a véletlennek, a körülményeknek vagy embertársainak. Ebből a tényből kiindulva, nehéz bebizonyítani, hogy az optimizmus tényleg hajtóerő a siker felé, vagy csak interpretáció kérdése.
Tény, hogy a legtöbb ember előbb tudja elképzelni, hogy nyer a lottón, mintsem azt, hogy egy súlyos sorscsapás, mint például egy betegség nehezíti meg hátralevő életét. Ez a fajta bizakodás, a gond nélküli jövő szövögetése velünk született és elengedhetetlen az élethez. Egy bizonyos agyterületünkön külön helyet foglal el. Néhány kutató szentül állítja, hogy éppen ennek a vidám agyrészünknek köszönhető az emberi tudat:
Az ősembernek valamikor fel kellett tűnnie, hogy akár mit is csinál, a végén a halál vár rá, és ezért valójában hagyhatja az örök málnaszedegetést és mamut-gyilkolást, és nihilista felsőbbrendűséggel várhatná a környék gyilkos oroszlánját. De nem ezt tette, ha tudott is a halálról, továbbhaladt és azóta sem állt meg, egy biológiai sikert a másikra aratott. A kutatók szerint az ember tudomásvétele véges idejéről a tudat igazi ára, és éppen ezt az idejét szeretné maximálisan kimeríteni, az optimizmus segítségével.

Hogy mindannyiunkban van némi optimizmus, nem tagadhatjuk. Szaknyelven ezt „optimism bias”-nak hívják, vagyis optimista torzításnak, ami az egész életidőnk felett uralkodik. Ez a torzítás minden kultúrában jelen van, ezért kijelenthető, hogy az ember alapvetően optimista, persze tudattalanul. A jövőnket általában szebbnek képzeljük, mint amilyen valójában lehetne. De a tavalyi 1 hetes nyaralásra Horvátországban is szebb visszaemlékezni, mint azt újra átélni. Emlékben jó marad, még ha a hét 5 napján szakadt is az eső és az útitársaink az agyunkra mentek. Amire emlékszünk nem a 80% unalom és kártyajáték a poshadt sátorban, hanem az a multikulti parti a tengerparton és az esti fürdőzés. Vagyis nem csak a jövőnket szépítjük folyton, hanem a múltunkat is. Nagyon is hasznos ez a rózsaszínben pancsolás, hiszen kinek lenne kedve továbbmenni, ha minden lesújtó pillanatra pontosan emlékezne, és ha tudná, hogy még milyen szörnyű emlékek várnak rá a jövőben.

De ugyanígy a jelenünket is gyakran túlbecsüljük. Egy 2008-as kutatásban a Chicagói egyetem kimutatta, hogy az emberek 20%-al szebbnek hiszik magukat, mint amilyenek valójában. Erre a tényre fényképek segítségével hívták fel a figyelmet: a résztvevők akkor böktek rá a leggyorsabban saját igazolványképükre, ha azt előzőleg megszépítették a kutatók. Szintén érdekes az izraeli Weizmann Alapítvány eredménye, mi szerint a diákok 20%-al túlsaccolják a lehetőséget, hogy a következő hónapban valami jó dologban vesznek részt, mondjuk egy randiban.

Érdekes tény, hogy az ember általában pesszimistább, ha polgárként kérdezik országa jövőjéről. Például Németországban: az állampolgároknak csak 28%-a tekint optimistán Németország jövőjére; miközben a résztvevők 63%-a bízik a saját, sikeres jövőképében. Tehát elkülönítik magukat országuk jövőjétől. Mint kiderült, ez a hozzáállás globális méreteket ölt, ez a kontroll illúziója: amit saját magunk befolyásolhatunk, gyümölcsözőbbnek látunk. Ilyen módon működnek a nyerőgépek is. Pedig hiába nyomkodjuk a gombokat, a gép már eleve a véletlennek él, és az első gombnyomással dönti el, nyerünk-e vagy sem. A kontroll illúziója függővé tesz a játéktermen kívül is, és kéz a kézben jár az optimizmussal.

Az optimizmus illúziója persze nagyon is szükséges. Enyhíti a jövőfélelmet és bátorságot ad a folytatáshoz, de – mint sok minden – ez is arány kérdése. Az túlzott optimizmus akár életveszélyes is lehet. Tehát nem véletlenül fog el minket egy természetes kételkedés a könyvesbolt „Segíts Magadon” polcai között, még ha szeretnénk is önerőből sikeresek és szerencsések lenni. A pesszimizmus nem az optimizmus ellenfele, hanem segítőtársa: általa vagyunk képesek helyesen belőni képességeinket, így véd a csalódástól. Emellett a legjobb cenzorunk is, és sokszor még magasabb szintekre hajt, mint ahogy azt az optimizmus egymaga megtehette volna. Vagyis ha már leveszünk egy könyvet arról a bizonyos polcról, vegyünk mellé statisztika tankönyveket és nihilista orosz regényeket is. Így biztos nem árt meg az optimista bódulat.

 (Amúgy az irodalom: Tali Sharot: The Optimism Bias – A Torz of Irrationyally Positive Brain. Pantheon Books, New York./Ellen J. Langer: The Illusion of Control. Yale University. )

puszipá,

varga vivien a. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése