Az optimizmus manapság
felértékelődött és – higgyük el – tanulható. A könyvpiacot elárasztják az
optimista bibliák, és jó páran hallhattuk már, hogy nem realisták, hanem
kishitűek vagyunk, ha nem fogunk bizakodva a dolgokhoz. Amit akarunk,
megszerezhető, a kellő hozzáállással. Pedig tény, hogy némi pesszimizmus is
szükséges a siker eléréséhez.
ne gondokat fújj fel, hanem bubikat. . . - s ha szétpukkadnak? |
Ez a világ „a lehető világok
legjobbika”. Legalábbis G.W. Leibniz filozófus szerint. Egy kimerült Európában,
a harmincéves háború után fogalmazta meg ezt a tételét, mely 1710-ben eszmévé
vált. Azóta állandó hadakozásban áll rettegett ellenfelével, a pesszimizmussal.
De az optimizmus javára dőlt a mérleg.
Mert az optimizmus, azt mondják,
sikeressé tesz. És kutatások szerint vakmerővé és realitás-vesztetté is. Mert
az ízig-vérig optimista csak a sikereket írja a saját számlájára – a
balsikereket átutalja a véletlennek, a körülményeknek vagy embertársainak.
Ebből a tényből kiindulva, nehéz bebizonyítani, hogy az optimizmus tényleg
hajtóerő a siker felé, vagy csak interpretáció kérdése.
Tény, hogy a legtöbb ember előbb
tudja elképzelni, hogy nyer a lottón, mintsem azt, hogy egy súlyos sorscsapás,
mint például egy betegség nehezíti meg hátralevő életét. Ez a fajta bizakodás,
a gond nélküli jövő szövögetése velünk született és elengedhetetlen az élethez.
Egy bizonyos agyterületünkön külön helyet foglal el. Néhány kutató szentül
állítja, hogy éppen ennek a vidám agyrészünknek köszönhető az emberi tudat:
Az ősembernek valamikor fel
kellett tűnnie, hogy akár mit is csinál, a végén a halál vár rá, és ezért
valójában hagyhatja az örök málnaszedegetést és mamut-gyilkolást, és nihilista
felsőbbrendűséggel várhatná a környék gyilkos oroszlánját. De nem ezt tette, ha
tudott is a halálról, továbbhaladt és azóta sem állt meg, egy biológiai sikert
a másikra aratott. A kutatók szerint az ember tudomásvétele véges idejéről a
tudat igazi ára, és éppen ezt az idejét szeretné maximálisan kimeríteni, az
optimizmus segítségével.
Hogy mindannyiunkban van némi
optimizmus, nem tagadhatjuk. Szaknyelven ezt „optimism bias”-nak hívják, vagyis
optimista torzításnak, ami az egész életidőnk felett uralkodik. Ez a torzítás
minden kultúrában jelen van, ezért kijelenthető, hogy az ember alapvetően optimista,
persze tudattalanul. A jövőnket általában szebbnek képzeljük, mint amilyen
valójában lehetne. De a tavalyi 1 hetes nyaralásra Horvátországban is szebb
visszaemlékezni, mint azt újra átélni. Emlékben jó marad, még ha a hét 5 napján
szakadt is az eső és az útitársaink az agyunkra mentek. Amire emlékszünk nem a
80% unalom és kártyajáték a poshadt sátorban, hanem az a multikulti parti a
tengerparton és az esti fürdőzés. Vagyis nem csak a jövőnket szépítjük folyton,
hanem a múltunkat is. Nagyon is hasznos ez a rózsaszínben pancsolás, hiszen
kinek lenne kedve továbbmenni, ha minden lesújtó pillanatra pontosan emlékezne,
és ha tudná, hogy még milyen szörnyű emlékek várnak rá a jövőben.
De ugyanígy a jelenünket is
gyakran túlbecsüljük. Egy 2008-as kutatásban a Chicagói egyetem kimutatta, hogy
az emberek 20%-al szebbnek hiszik magukat, mint amilyenek valójában. Erre a
tényre fényképek segítségével hívták fel a figyelmet: a résztvevők akkor böktek
rá a leggyorsabban saját igazolványképükre, ha azt előzőleg megszépítették a
kutatók. Szintén érdekes az izraeli Weizmann Alapítvány eredménye, mi szerint a
diákok 20%-al túlsaccolják a lehetőséget, hogy a következő hónapban valami jó
dologban vesznek részt, mondjuk egy randiban.
Érdekes tény, hogy az ember
általában pesszimistább, ha polgárként kérdezik országa jövőjéről. Például
Németországban: az állampolgároknak csak 28%-a tekint optimistán Németország
jövőjére; miközben a résztvevők 63%-a bízik a saját, sikeres jövőképében. Tehát
elkülönítik magukat országuk jövőjétől. Mint kiderült, ez a hozzáállás globális
méreteket ölt, ez a kontroll illúziója: amit saját magunk befolyásolhatunk,
gyümölcsözőbbnek látunk. Ilyen módon működnek a nyerőgépek is. Pedig hiába
nyomkodjuk a gombokat, a gép már eleve a véletlennek él, és az első
gombnyomással dönti el, nyerünk-e vagy sem. A kontroll illúziója függővé tesz a
játéktermen kívül is, és kéz a kézben jár az optimizmussal.
Az optimizmus illúziója persze
nagyon is szükséges. Enyhíti a jövőfélelmet és bátorságot ad a folytatáshoz, de
– mint sok minden – ez is arány kérdése. Az túlzott optimizmus akár
életveszélyes is lehet. Tehát nem véletlenül fog el minket egy természetes
kételkedés a könyvesbolt „Segíts Magadon” polcai között, még ha szeretnénk is
önerőből sikeresek és szerencsések lenni. A pesszimizmus nem az optimizmus
ellenfele, hanem segítőtársa: általa vagyunk képesek helyesen belőni
képességeinket, így véd a csalódástól. Emellett a legjobb cenzorunk is, és
sokszor még magasabb szintekre hajt, mint ahogy azt az optimizmus egymaga
megtehette volna. Vagyis ha már leveszünk egy könyvet arról a bizonyos polcról,
vegyünk mellé statisztika tankönyveket és nihilista orosz regényeket is. Így
biztos nem árt meg az optimista bódulat.
puszipá,
varga vivien a.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése