Családi idill és a rózsaszín kép sötét oldala

[fräulein on air: Katona Ágota]

Hemzseg a facebook a családi idill képeitől, amikről kihagyhatatlan a cuki kisgyerek, a karácsonyi és húsvéti ételek alatt roskadoznak az asztalok. Ráerősítenek a szép szólamra a női magazinok: profi fotósok, sabloncikkírók melóznak jó pénzért a látszatvalóság képének megalkotásán. Minden a legjobb a világok legjobbikában.

Brangelináéknál minden ok. Tizenkét bébszitter mellett biztosan. Miközben...

Aztán az említett médiamunkások is nagyot nyelnek, mielőtt belépnének az otthonuk ajtaján: vajon mi várja őket odabenn? Közhely, hogy minél közelebb áll valaki lelkileg hozzánk, annál nagyobb sérülést tud okozni. És hol máshol is keresnénk a sérülések legjavát, mint a vér szerinti, vagy választott családunkban? Alapvetően azért persze szeretjük őket, megbocsátunk, békülünk, feldolgozunk, beletörődünk, na meg problémátlan kapcsolatot sem látott még a világ. De hol húzódnak az emberi psziché határai?

A család alapfunkciói még a pszichológia tudományának megrögzött tagadói számára is mondanak valamit:  érzelmi biztonság, összetartozás, jó kapcsolatok, szeretet, közösen eltöltött idő, kölcsönös odafigyelés és gondoskodás. És persze életkornak megfelelő kötelességek, szabályok, elvárások, némi balhé, érdekellentét, mosolyszünet, de az összkép pozitív. Kivéve, ha nem. És egyre inkább nem.

Ha hiszünk az egyéni boldogságról szóló nemzetközi statisztikáknak, és a magyarok boldogságindexének, azt kell gondolnunk, hogy a legtöbb magyar család észrevétlenül diszfunkcionális. Talán erős állítás, és ellenérvként bármikor felhozható egy random családi fotóalbum, kedves történet, szép emlék. Csak sajnos nem elég erős érv a vendégeknek mutogatott renomé. Ha az utolsó vendég mögött is becsukódik az ajtó, előbújnak a szörnyek.

...Woody Allen és Mia Farrow családja mindig is a botrányairól volt híres.

Hogy derül ki a legszebb facebook-családról is, hogy rágja a métely? Nem is kérdezve, miért van benne a hírekben naponta egy családkiirtásos eset, és hogyan szaporodnak a testi, lelki tragédiák (alighanem osztódással). Mintha csak alapvetően lenne gyarló az ember, és válna még gyarlóbbá. Mintha csak illúzió volna a szeretetről és összetartozásról szóló mese.

Min csúszhatnak el ennyire a dolgok?  A családi diszfunkcióknak széles szakirodalma van, mérnök barátainknak is ajánlható nyelvezettel, nemcsak Csernus-szinten. Olvashatunk anya-gyerek határproblémákról, családon belüli erőszakról, alkoholizmusról, kaotikus vagy túlkorlátozó családokról, a túlzottan megengedő nevelési elv eredményéről, a rejtett érzelmi elhanyagolásról, és néha még a cseppet sem kihívásmentes kiútról is.

A rosszul működő családból szabaduló fiatal rosszabb esetben – érthető okokból –  hallani sem akar a családalapításról. Jobb esetben megfogadja, hogy ő majd másképpen fog nevelni. Bújja a könyveket, átveszi az eszméket a haladó tudomány szellemében. Megbeszéli a megértő baráti körrel ,,az élet nagy dolgait”, és úgy is érzi, túllépett a gyerekkorán. Aztán szülőként jönnek az éles helyzetek, és azt veszi észre, hogy jé, pont olyan vagyok, mint az anyám/apám. Nagy önismereti munka szükséges, hogy felfejtsük a szálakat, és kisebb-nagyobb dolga mindenkinek akadhat. És ez cseppet sem felesleges időpazarlás a fiatal felnőttkor időszakában: a karrierépítés hevében, vagy a mindennapi betevőért folytatott küzdelemben (kérdés, van-e még idő, energia, pénz erre, avagy a hulljon a férgese elv itt is kísért).

Akadt volna dolga magával a szüleink generációjának is. Igaz, nem volt még lehetőségük elmenni pszichodráma foglalkozásra, művészetterápiára vagy önismereti csoportra. Nem is ez volt a legnagyobb problémájuk, a magyar társadalom jelentős részének még ma is úri huncutság, ha egyáltalán hisz eme ,,lélekbúvár sarlatánságokban”. Amúgy sem száz százalékban az egyén a hibás: nincs egyén társadalom nélkül, és társadalom sincs egyének nélkül. Ha a rossz minták elfogadhatóak, ha nincs jó példa a környezetünkben, ha rég elavult életelvek működnek, ha az áldozatok nem kapnak segítséget, minden sokkal nehezebb egyénileg és társadalmi szinten is.

Aztán a feldolgozatlan problémák terjednek tovább a családokat keresztül-kasul hálózó rejtett szálakon, generációkon át halmozva a boldogtalanságot. Kérdés, mikor és hogyan robban fel az érzelmi bomba.

* Ez a cikk a szerző személyes véleményén és beszélgetésein, némi pszichológiai tanulmányán alapul, nem célja az általánosítás és a negatív hangulat továbbfokozása, csak az illúziók zavarják.