Hétköznapi szenvedély

fräulein on air: Jász Hajnal Virág

Mikor voltál utoljára szenvedélyes? Mikor volt utoljára olyan, hogy szenvedéllyel vetetted bele magad valamibe? Önfeledten, korlátokat nem ismerve, utat engedve a vágyaidnak, felülbírálás nélkül engedve, hogy testet öltsenek?

Gondolkodsz?

…Még mindig gondolkodsz?

[forr. tumblr]

Első válaszod biztosan a szex. Vagy a szerelem… Ideális esetben a kettő kombinált változata.

Ezek szerint Te is a huszonegyedik századi értelmiség azon típusába tartozol, akit felzabált a józanság. Nincs ezen mit szégyellni, így jártam én is. Meg sokan mások. Abból áll az életünk, hogy folyamatosan kontroll alatt tartjuk magunkat. A társadalomhoz való idomulás az oka, gondolom. Ránk van kényszerítve a „szenvedélytelenség.” Ha megnézünk egy iskolát vagy munkahelyet, elképesztően ingerszegény közeg. Nincs tér a vágyainknak a szürke hétköznapokban, erőnk sincs hozzá, hogy szabadjára engedjük…  Elfáradunk ugyanis az állandó önkontrollban, felemészt minket a fantáziát és átélést nélkülöző környezet. Aztán meg szenvedéllyel tömjük magunkba a tábla csokit vagy zacskó csipszet. (Én speciel, mint valami éhenkórász macska, kétpofára szoktam, mert ott aztán van tér a vágyaknak, végre lehetek szenvedélygombóc.)

De térjünk vissza a szexhez, legtöbben mégiscsak azzal azonosítják a szenvedélyt, mint fogalmat.  Pontosan ezért pedig, ahogy látom, ez egyfajta kötelező szenvedéllyé vált, mintha más nem is létezne. Nyomják ránk mindenhonnan, a magazinok hasábjai „több-jobb-orbitálisabb” szexet és orgazmust ígérő praktikákkal szolgálnak. A reklámokból és tévéműsorokból ordít a bujaság, egy tisztességes mozifilm sem létezhet legalább utalás nélkül. Ez már annyira sokkolóan szenvedélyes, hogy pont a lényeg veszik el. Mi a lényeg? Az átélés. Hogy van legalább olyan színtér az életünkben, amikor „lemehetünk állatba”, megőrülhetünk, odavethetjük magunkat egy kis bűnnek, ledobhatunk minden maszkot, sírhatunk és karmolhatunk. De a varázs eltűnik akkor, ha ezt elvárásként erőltetik ránk.

Hol van hát a szenvedély, miért nincs igazi mámor? Mégsem rúghatunk be minden este, mégsem használhatunk stimuláns szereket, ez tönkretenne mindenkit… Hát pont ezért. Mert a szenvedély egy kicsit mindig megöl, egy kicsit mindig nyomorba dönt. Ha életünk összes pontja tele lenne vele, gyorsan elpusztulnánk… Mint Joplin vagy Winehouse. A szenvedély valamiféle alkalmi kiváltság, amikor a pillanatban elmerülhetünk. Amikor egy kicsit meghalunk, egy kicsit megfeledkezünk mindenről. De tény, hogy több idő és több tér kéne neki, mert a nélkülözése is elpusztíthat.

Nem tudunk mást tenni, mi, józanság által felzabáltak, hogy igyekszünk mindenbe csempészni egy kicsit. Mindent intenzívebben átélni, többször lenni a jelen pillanatban, szenvedéllyel fűszerezni az íztelen fogásokat. Persze nem halálos adaggal. Elég egy csipetnyi.