fräulein on air: Nagy Kátya
A lányok megnézik a
lányokat. Néha még jobban, mint a férfiak. Kerek vagy lapos fenék, zömök vagy
hosszú vékony comb, lapos vagy husis has? Egy átlagos reggelen mi lányok is
legalább annyira stírölünk más nőket, mint a kiéhezett férfiak. Csak mások a
motivációk.
 |
| Fotó: Molnár Fruzsi Photography (http://fryatwoodstock.tumblr.com/) |
Míg a férfiak szexuális indíttatásból legeltetik szemüket a
lányok fenekén, addig mi önigazolást keresünk. Nekem ugye kisebb/feszesebb/laposabb/izmosabb/formásabb/simább
tomporom, combom, hasam, karom van? A már-már mániákus összehasonlítgatás
természetesen nem szül nagyobb magabiztosságot, maximum apró örömöket
okozhatnak, ha osztálytalálkozón az ügyeletes jó csajról kiderül, hogy már nem
is olyan bomba, míg te, az egykori elefánt már egyszárnyú ajtókon is vígan
besiklasz. Azért bámulunk, mert mindig, mindent hasonlítgatunk. Ha nem a
testalkatot, a ruhát nézzük, ihletet merítünk, csodálunk vagy irigykedünk.
Mert a legtöbben egyáltalán nem bízunk önmagukban,
elégedetlenek vagyunk a testünkkel, a megjelenésünkkel, akkor is ha túl nagy
valamink, akkor is, ha pici. Ott vagyunk domborúak, ahol homorúak szeretnénk
lenni és ott homorúak, ahol a dombságnak örülnénk. A mustra közben pedig meg sem
fordul a fejünkben, hogy az 50kg-os csinos lány ugyanúgy kövérnek látja magát a
tükörben, mint én, vagy hogy aki elégedett az alakjával az az orrát gondolja
görbének, aki történetesen fitness edző és irigylésre méltóan kisportolt alakja
van, az meg a combjával nem tud dűlőre jutni. És ha elégedettek is vagyunk
valamely részünkkel, mindig követi azt egy de és egy ha. De ha még öt kilóval
kevesebb lennék…
Nyilván, a médiában sokat sulykolt testképnek is nagy
szerepe van abban, hogy csak kevesen tudunk zöld ágra vergődni magunkkal, de
még inkább az élet minden területére kiterjedő maximalizmusunkkal. Mindenki
szeretne okos, sikeres, jó nő lenni és ezért koplalunk, izzadunk, vétkezünk,
vezeklünk és éjszakázunk, hogy megfeleljünk a saját elvárásainknak. Mert nem a
család, nem a férfiak, nem a munkáltatónk és nem a többi nő az, aki nincs
megelégedve a külsőnkkel, hanem mi magunk vagyunk azok.
Nem tudjuk elfogadni, hogy jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk,
mert mindig találunk valakit körülöttünk, aki szerintünk jobb, akire jobb lenne
hasonlítani. Ez az elégedetlenség pedig képes teljesen begyűrűzni a tudatunkba,
annyira, hogy szinte nincs olyan étkezés, olyan csoki falat, ami után ne
gondolnék egyből bűntudattal a mérleg megugró nyelvére, a szűkülő ruhákra.
Saját testünkkel kapcsolatos rögeszméink pedig megülnek a mindennapjainkon, a
randikon, az állásinterjúkon, a behúzott hasakon.
Ha ezeket teljesen nem is tudjuk elengedni,
nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk a negatív önszemlélet, meg kell
találni azt a kikapcsoló gombot, amivel időnként kispadra ültethető a
folyamatos önostorozás. És amikor ez sikerül, amikor mindenféle testparától
függetlenül jól tudjuk érezni magunkat, akkor vagyunk környezetünk számára a
legvonzóbbak és akkor kapjuk a legkedvesebb szavakat is, amiket el kell hinni,
el kell raktározni és megpróbálni „beépíteni” önmagunkba. A bókot el kell
fogadni, a bókot kapott testrészre pedig büszkének kell lenni. Nekem állandó
súly fóbiám van, de nagyon sok elismerő szót kaptam már a szemeimre, amikre egy
idő után elkezdtem büszke lenni. Az ilyen apró dolgok is rengeteget tesznek egy
nő kisugárzásához, egyike a sok apró lépéseknek, amik saját külsőnk
elfogadásához, lassan épülő büszkeségünkhöz vezet. És igen, a stírölés is egy
sunyi módja annak, hogy időnként picit spanoljuk önmagunk megítélését. Mert
csalni néha ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése