Oldalak

2013. szeptember 22., vasárnap

Ikerlélek – rózsaszín lufiteória vagy a végső valóság?



Ezoterikus körökben és az internet feneketlen bugyraiban egyre többször tűnik fel az ikerlélek kifejezés. Ha angol megfelelőjét, a "twin soul"-t a google-be pötyögjük, meditációk, történetek és bölcsességek tömkelege zúdulhat ránk. De mi egyáltalán az ikerlélek?

Klimt szerint a harmónia.

  
Az ikerlélek olyan lélektársad, aki a te egyedi lelked tükörképe és egyben hasonmása is. Nagyon különleges, mással össze nem hasonlítható vonzalmat érzel iránta, és a vele való kapcsolat sok kihívást és szépséget tartogat a számodra. Egészen földöntúli érzéseket élhetsz meg – sőt, valójában az egész folyamat ezekről az érzésekről szól. A kétkedők persze könnyen rávághatják, hogy ez minden szerelemre igaz, több emberben is meglelhetjük a másik felünket, lelki társunkat. Lássuk, hogyan vélekednek erről a világszerte fellelhető elméletgyártó ezómanók.

Kezdjük az erősen ezósoknak való elvont verzióval, avagy az ómegánál: volt egyszer az egységes Világlélek. Ebből az idők kezdetén kiszakadt megannyi energiahalmaz, melyek egyszerre rendelkeztek női és férfi energiákkal. Egy napon aztán ezek két félre bomlottak, női és férfi lélekrészre, azóta külön járják az Univerzum útvesztőit. (Más verziók szerint egész léleksugarak vannak, lélekcsoportok különböző mintázataival, ahogy a társadalmakban is.) Aki nem hisz a lélekben és a reinkarnációban, abban e szavak hallatán joggal merül fel a kétely – nem Platón Lakomájának híres androgün-mítosza ez valami ezoterikus maszlaggal körítve? 

Kicsit több nyitottsággal és spirituális hittel felvértezve azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A nagy Ő képe mindig is ott élt az emberek tudatalattijában, az égi szerelem tiszta gyönyörűsége pedig halhatatlan toposz. Valami már régóta motoszkál bennünk, és húz a hús földi szerelme felől a szakrális szerelem felé. Igaz, még ebből is ki lehet kerekíteni egy szociáldarwinista érvelést a szerelem evolúciós haszna mellett, de egyelőre maradjunk csak a léleknél.

A lélektárs fogalma egészen közkeletű. Talán sokunk életében fordult már elő az a jelenség, amit úgy hívnak: szerelem első látásra. Mintha a másik már régóta az ismerősünk lenne, és úgy érezzük, rokonlélekre leltünk benne. Vajon ez agyműködési hiba (ahogy a dejá vu-ről állítják tudoraink), vagy a lélek intuitív jelzése, hogy hahó, ez az ember fontos az életedben? A kérdés költői, a forgatókönyv viszont íródik tovább: nagy szerelem, nagy elhidegülés vagy nagy csalódás – aztán nincs szerelem, de még szeretet sem. Vagy éppen megtanuljuk az igazi szeretet leckéjét, és nem rontjuk el a kapcsolatot, együtt maradunk a lelki társunkkal, és holtomiglan-holtodiglan, vagy legalább pár gyerek erejéig. Vesszük a kapcsolatok nagy kihívásait, és élünk szeretetben, de mindenképpen sokat tanulunk azáltal, hogy az a bizonyos valaki, valakik beléptek az életünkbe.

,,Ezós zagyvaság, rózsaszín lufi, velem ilyen sosem fordulhat elő, kinőttem már a tündérmesékből” - mondhatják a sokat csalódott, szerelemből kiábrándult sorstársaink. Rossz hír azonban, hogy a racionális gondolkodás nem mentesít az ikerlélek szerelembe esés veszélyétől. Az alvó lélek felébred, kitágul a szív, a szívcsakra, és egyre furcsább és megmagyarázhatatlanabb dolgok történnek velünk. Általában van valami nagy akadály is köztünk és az ikerlelkünk között. Társadalmi, korbeli, földrajzi, világnézeti távolság. De ami a legfontosabb: olyan változáson megyünk keresztül, ami által nagyobb szeretetet mutatunk majd embertársaink felé - esetleg elkezdünk spirituális(abb)an gondolkodni.

Az elménk persze hamarosan próbál majd kirángatni minket az emelkedett állapotból, néha sikerül is neki, a lelkünkben beindult változások azonban visszafordíthatatlanok. Sutba dobhatjuk az agy kémiájáról szóló értekezéseket, a szerelem nélkül élő filozófusok szerelemfilozófiát. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy van valaki, akit teljes személyében értünk és érzünk, feltételek nélkül vagyunk képesek szeretni, és aki a puszta létével fenekestül felforgatja az életünket. Olyan erős vibrálás vehet rajtunk erőt, hogy még hozzáérni sem merünk. Akkor is, ha már évek óta ismerjük minden hibájával együtt. Az átlagos szerelem, ugye nem így szokott kinézni? A rózsaszín felhő itt szivárvány színű, öröm és bánat összeolvad, marad a feltétlen szeretet. Leírni alig lehet, csak tapasztalni érdemes.

És hogy lehet-e ebből a szavakkal körülírhatatlan viszonyból párkapcsolat, vagy csak álmodozzunk a szobánk csendjében a szeretet hullámhosszán vibrálva? A következő cikkben erről filozofálunk majd.

puszik,

Katona Àgota


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése