Negyed élet, full pánik - a quarter life crisis

fräulein on air: Varga Vivien A.

Így, szeptember elején, újra hülyét kaphatunk. Kezdődik az egyetem, a nyár megy, a parák meg a stressz jönnek, és egy kérdés kíséri őket: Minek?

A félelmet és a nyugtalanságot mindnyájan ismerjük. A sok kérdést, melyek nem hagynak minket nyugodni, melyek miatt folyton pörög az agyunk. Vajon jó egyetemi szakot választottunk, vajon megfelel-e nekünk az a munkakör, amibe már elhelyezkedtünk? Tudjuk-e kamatoztatni diplománkat? Tudunk-e magunknak egzisztenciát teremteni minden segítség nélkül, nőként, saját anyagi forrással? És mi lesz a családdal? Mikor alapítsunk sajátot? Akarunk-e egyáltalán? És a pasi hozzá mikor bukkan már fel?

Ismerős?

Ez a kapunyitási pánik.

A „quarter-life-crisis”, avagy magyarul a „kapunyitási pánik” fogalma először a 90-es évek végén jelent meg, Alexandra Robbins és Abby Williams Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your Twenties című könyve nyomán. Ekkor vált ismert, „pop-pszichológiai” kifejezéssé.

Már a 80-as évek végén felfigyeltek arra a jelenségre, hogy szinte befásult, céltalan és töprengő pályakezdők lepik el a munkapiacot Amerikában. Mára globális és komoly problémává vált.

Most döntsél, Alice.

A kapunyitási pánikban szenvedő fiatalokat két táborba lehet osztani. Először is ott vannak azok a fiatal kollégáink, akik már túlélték az egyetemi éveket és elhelyezkedniük is sikerült újonnan szerzett diplomájukkal. Azt gondolnánk, a nehezén már túl vannak, hiszen jó és stabil állásuk van. Lebeg előttünk a klisésszerű kép, ahogy reggel 7 kor nyögve felébrednek, egy kávé után útra kelnek szeretett irodájukba, ott hajtanak 8 órát, telefonálnak, gépelnek, rohangálnak. Sikerült szert tenniük egy kisebb vagyonra, anyagilag jól állnak. De este a kocsmában panaszkodnak. Nem tölti ki őket a munkahelyük, nem érzik azt, hogy értéket hoznának létre. Csak a mókuskerék örvényében sodródnak, és nincsen kilátás változásra, mert a változás mindig veszélyt rejt magában. Ott hagyni a biztos munkát és pénzt, új szerencsét próbálni teljesen más pályán a mostani munkapiaci helyzet tudatában…vakmerőség, nem is bátorság kell ehhez. Ettől a gondolattól kiveri őket a víz, inkább futnak tovább a mókuskerékben, a stressz közben szétszedi az idegeket és pszichoszomatikus tüneteket gyárt.

Eközben az egyetemisták a bizonytalan lét szféráiban lábatlankodnak, közben tanulnak és (néha) kirúgnak a hámból. A jövőre inkább nem gondolnak. Amíg csak lehet, próbálnak az egyetemi fészekben maradni, egy diplomát halmoznak a másikra, de egyikkel sem tudnak igazán mit kezdeni. Nem is akarnak. Az önállóság még ráér. Az egyetem biztonságot nyújt, kedvezményekkel jár, ráadásul jó esetben még fel is néznek az emberre. A bizonyosság, hogy ennek is vége szakad valamikor mégis aggodalomkeltő, és a jövőjükkel kapcsolatos homállyal párosítva ők is stresszelnek, depressziósak lesznek, szoronganak, esetleg pánikbetegek már az egyetemi évek alatt.

Tény, hogy a fiatal nők sokkal többen tapasztalják ezt a fajta krízist: az első nőgeneráció, amely teljes egészében ki mer állni álmaiért és nem a tűzhely mellett kavarja ábrándjait. A fiatal nők helyzete azért súlyosabb, mert ott van a család dolog is, és a gyerekvállalás szavatossági ideje, a hírletten ketyegő „biológiai óra”; akkor is, ha még messze van a határidő. Ezért is nyomasztja őket jobban a párválasztás, mint ifjú hímtársaikat. De példa, hogyan kellene munkát és családot egybeolvasztani sehol nincsen azon a kitárulkozó horizonton, és a Szex és New York-ból sem fogjuk megtudni.

Összességében „rövidlátóak” a mai fiatalok, nem látnak konkrét, hosszú távú célt maguk előtt, ami nyilván mindenfajta emocionális menekvésbe hajszolja őket. A pánikoláson túl következik a látszólagos „lustaság”, ami valójában mély elégedetlenségből eredő cselekvés-képtelenség. Magyarországon még inkább lesújt az elégedetlenség, a politikai és gazdasági helyzetből kifolyólag. Sokan csak külföldön látnak esélyt maguknak, de a legtöbb esetben ez is csődnek bizonyul. Ugyanis nem lehet elmenekülni az érzésektől, nem lehet a régi élettel együtt itt hagyni a létbizonytalanságot. Egyetlen út van kifelé, hogy valahogyan leküzdjük egzisztenciális aggodalmainkat, ott, ahol gyökereznek.

A kapunyitási pánik a jóléti generáció betegsége. Egy olyan fiatalnak, akinek tényleg küzdenie kell a túlélésért nem sír a szája, mert nincsen ideje bőgni. Kitanul egy szakmát, elmegy dolgozni, és örül a pénznek. Ha igazi létbizonytalanság van, küzdés van, nincs mese - tehát tényleg nem a szegény fiatalok betegsége ez. A társadalom közép- és felső- osztályában harapózott el. Kevesen voltunk komoly egzisztenciális krízisben, hiszen a szülők pénz-ernyője és emocionális mankója mellett simán eléldegéltünk. Háború, durva politikai nehézségek tanúi nem voltunk, de nagyon is a jólét és a kényelem haszonélvezői. Ijesztő, mennyien laknak még 30 éves korukban is otthon anyucinál. Minek saját háztartás, ha anyu mossa piszkos gatyáinkat és úgyis anyu főztje a legjobb. Minek menni, ha jó itt minden? Bajtársunk tehát elterül a tévé vagy az internet előtt, és szívja magába a médiát, ami már nem titulálja túl szexinek „Hotel Anyucit”: siker, pénz, önmegvalósítás, pörgés. A hotelban meg hirtelen elégedetlenség, önvádolás, ebből kifolyólag depresszió. Krízis.

photo: Fruzsi Molnár Photography (http://fryatwoodstock.tumblr.com/)

Álmodozni megtanítottak, de tenni a célok eléréséért távol áll tőlünk. Ezért állunk neurotikusan a kapunk előtt, nem merünk bemenni, egyedül nem. A kutatások alapján a kapunyitási pánik további fontos tünete, hogy a fiatalok notóriusan egyedül és elhagyatottnak érzik magukat, holott erről szó sincsen. Soha nem fordítottak ekkor figyelmet a fiatalkorúakra, mint manapság, soha nem élveztek ennyi előnyt.

Mi hát a megoldás? Rá kellene jönni, mit akarunk.  Ha van konkrét célunk, amiért úgy tartjuk érdemes dolgozni, enyhíthetünk pánikolásunkon, ehhez viszont elengedhetetlen az önismeret: Kideríteni, mit is akarunk valójában, anélkül hogy másokra vagy a médiára hallgatnánk. Hazai kutatások szerint ugyanis a karrierminták 30%-át a média adja, 35%-át a család, 25%-át a baráti kőr.

A fiatalkori krízis az önmegismerésről szól, mely a felnőtt létet megalapozza. Kár, hogy sokan megfutamodunk előle, és inkább örökre gyerekek maradnánk. Könyörgöm, van olyan csaj aki 30 évesen is Hello Kitty-t hord, és legtöbben még mindig gerjedünk a  rózsaszínre. Az örök fiatalság őrületét persze fokozza a média, ugyanis az egyenlő a szépséggel, a szépség pedig tuti sikert hoz.

Elengedni a szülői házat, az anyagi és érzelmi függést nem könnyű, ezt tudjuk. Nem vagyunk hozzászokva a kényelmetlenséghez, pedig sokunknak jót tenne egy kisebb pofon, mert valljuk be, elkényeztetett a mi generációnk. Ezüst tálcán várja önmaga tálalását is. Mert nehéz ügy ez a felnövés, nagyon sok gonddal jár. Egyedül érezzük magunkat abban a bizonyos kapuban. Pedig mennyire előnyös helyzetben vagyunk sok szempontból. Nagyot nem eshetünk, és valójában nem vagyunk egyedül, mert karnyújtásnyira van a segítség.

De kényelemből soha nem születik olyasmi, amire büszkék lehetünk, pedig erre vágyunk. Érdemes dolgozni magunkon. Az egyetemi évek éppen erre jók. A már megszerzett munkahelyen is rengeteget tanulhatunk önmagunkról, esetleg léphetünk a váltás felé. A kapunyitási pánik tényére ne lepedőként tekintsünk, ami alatt elbújhatunk. Inkább segítsen átlendülni a problémákon, mert „a felismerés fél egészség”, ahogy a pszichológusok szokták mondani.

Önállóságunkon és kitartásunkon csiszolni, elvárásainkat önmagunkkal és az élettel reálisra szabni kiváló első lépések. Tisztába kerülni önmagunkkal és kézbe venni saját életünket nem csak nehéz, de izgalmas is. Ha tudjuk, miért küzdünk, nem kell kaput nyitnunk, hanem csak ajtót – és azt mégis mennyivel könnyebb kinyitni.