Családi idill és a rózsaszín kép sötét oldala

[fräulein on air: Katona Ágota]

Hemzseg a facebook a családi idill képeitől, amikről kihagyhatatlan a cuki kisgyerek, a karácsonyi és húsvéti ételek alatt roskadoznak az asztalok. Ráerősítenek a szép szólamra a női magazinok: profi fotósok, sabloncikkírók melóznak jó pénzért a látszatvalóság képének megalkotásán. Minden a legjobb a világok legjobbikában.

Brangelináéknál minden ok. Tizenkét bébszitter mellett biztosan. Miközben...

Aztán az említett médiamunkások is nagyot nyelnek, mielőtt belépnének az otthonuk ajtaján: vajon mi várja őket odabenn? Közhely, hogy minél közelebb áll valaki lelkileg hozzánk, annál nagyobb sérülést tud okozni. És hol máshol is keresnénk a sérülések legjavát, mint a vér szerinti, vagy választott családunkban? Alapvetően azért persze szeretjük őket, megbocsátunk, békülünk, feldolgozunk, beletörődünk, na meg problémátlan kapcsolatot sem látott még a világ. De hol húzódnak az emberi psziché határai?

A család alapfunkciói még a pszichológia tudományának megrögzött tagadói számára is mondanak valamit:  érzelmi biztonság, összetartozás, jó kapcsolatok, szeretet, közösen eltöltött idő, kölcsönös odafigyelés és gondoskodás. És persze életkornak megfelelő kötelességek, szabályok, elvárások, némi balhé, érdekellentét, mosolyszünet, de az összkép pozitív. Kivéve, ha nem. És egyre inkább nem.

Ha hiszünk az egyéni boldogságról szóló nemzetközi statisztikáknak, és a magyarok boldogságindexének, azt kell gondolnunk, hogy a legtöbb magyar család észrevétlenül diszfunkcionális. Talán erős állítás, és ellenérvként bármikor felhozható egy random családi fotóalbum, kedves történet, szép emlék. Csak sajnos nem elég erős érv a vendégeknek mutogatott renomé. Ha az utolsó vendég mögött is becsukódik az ajtó, előbújnak a szörnyek.

...Woody Allen és Mia Farrow családja mindig is a botrányairól volt híres.

Hogy derül ki a legszebb facebook-családról is, hogy rágja a métely? Nem is kérdezve, miért van benne a hírekben naponta egy családkiirtásos eset, és hogyan szaporodnak a testi, lelki tragédiák (alighanem osztódással). Mintha csak alapvetően lenne gyarló az ember, és válna még gyarlóbbá. Mintha csak illúzió volna a szeretetről és összetartozásról szóló mese.

Min csúszhatnak el ennyire a dolgok?  A családi diszfunkcióknak széles szakirodalma van, mérnök barátainknak is ajánlható nyelvezettel, nemcsak Csernus-szinten. Olvashatunk anya-gyerek határproblémákról, családon belüli erőszakról, alkoholizmusról, kaotikus vagy túlkorlátozó családokról, a túlzottan megengedő nevelési elv eredményéről, a rejtett érzelmi elhanyagolásról, és néha még a cseppet sem kihívásmentes kiútról is.

A rosszul működő családból szabaduló fiatal rosszabb esetben – érthető okokból –  hallani sem akar a családalapításról. Jobb esetben megfogadja, hogy ő majd másképpen fog nevelni. Bújja a könyveket, átveszi az eszméket a haladó tudomány szellemében. Megbeszéli a megértő baráti körrel ,,az élet nagy dolgait”, és úgy is érzi, túllépett a gyerekkorán. Aztán szülőként jönnek az éles helyzetek, és azt veszi észre, hogy jé, pont olyan vagyok, mint az anyám/apám. Nagy önismereti munka szükséges, hogy felfejtsük a szálakat, és kisebb-nagyobb dolga mindenkinek akadhat. És ez cseppet sem felesleges időpazarlás a fiatal felnőttkor időszakában: a karrierépítés hevében, vagy a mindennapi betevőért folytatott küzdelemben (kérdés, van-e még idő, energia, pénz erre, avagy a hulljon a férgese elv itt is kísért).

Akadt volna dolga magával a szüleink generációjának is. Igaz, nem volt még lehetőségük elmenni pszichodráma foglalkozásra, művészetterápiára vagy önismereti csoportra. Nem is ez volt a legnagyobb problémájuk, a magyar társadalom jelentős részének még ma is úri huncutság, ha egyáltalán hisz eme ,,lélekbúvár sarlatánságokban”. Amúgy sem száz százalékban az egyén a hibás: nincs egyén társadalom nélkül, és társadalom sincs egyének nélkül. Ha a rossz minták elfogadhatóak, ha nincs jó példa a környezetünkben, ha rég elavult életelvek működnek, ha az áldozatok nem kapnak segítséget, minden sokkal nehezebb egyénileg és társadalmi szinten is.

Aztán a feldolgozatlan problémák terjednek tovább a családokat keresztül-kasul hálózó rejtett szálakon, generációkon át halmozva a boldogtalanságot. Kérdés, mikor és hogyan robban fel az érzelmi bomba.

* Ez a cikk a szerző személyes véleményén és beszélgetésein, némi pszichológiai tanulmányán alapul, nem célja az általánosítás és a negatív hangulat továbbfokozása, csak az illúziók zavarják.

Lájk, bök és comment - a flörtölési barkóba

fräulein on air: Varga Vivien A.

Ó, mily boldogságos pillanat! Egy pár üzenet és tucatnyi értesítés. Repes a szívem, végre történik valami az életben. De várjunk. Miért lájkolja az ex pasim az új profilképemet? És a másik miért nem válaszol már három napja egy érbevágó kérdésre? És a helyes kollégám miért jelölt be? Úristen, akar tőlem valamit?

Visszasírhatjuk gyerekkorunkat, mikor legfeljebb egy vezetékes telefon volt a háznál és órákig foglaltuk szüleink bosszúságára (és akkor még micsoda számlák voltak, hoho). Amikor nem volt szokatlan, hogy váratlan vendég áll az ajtó előtt, pedig éppen most jöttünk ki a zuhany alól.

Most bizony tuti nem csenget be a fehér herceg anélkül, hogy bejelölt volna facebook-on hónapokkal előtte és nem folytatattok volna chat-csatát. A kommunikáció első foka manapság nem a biccentés vagy a pislogás, hanem a facebook. Mi, fräuleinok persze kivülről vágjuk a kommunikációs ranglétrát:

1. facebook

2. Whatsapp és viberes társai

3. SMS

4. Skype

5. IGAZI beszélgetés

(tudományos forrás Girls c. sorozat, 1.évad 1.rész)

"Írj már...írj...ÍRJ!!!" (Forrás: Girls/ HBO)

Ha több csajjal laksz egy lakásban, rendszeresen felcsendül az a bizonyos hisztérikus kiáltás ami egész nemzedékünkre jellemző. "Jézusom, RÁM ÍRT!!!!" Ilyenkor a teljesen őrült nőszemély tanácsokat kér, mit válaszoljon arra, hogy "Szia." Nevetséges. Elhatároztam, hogy utánajárok a korképnek. Taglaljuk tehát, szigorúan, első lépcsőfokunkat: Le facebook. Az olvasó fantáziáját kérem, képzelje most el mint egy igazi kis kocsma-kávézót, ahol a sarokban zenegép áll. Kapaszkodjon meg.

0. A bökés

A neve - program. No comment.

1. A bejelölés

A "Jézusom, rám írt!" sikoly előtt nyilván az "Úristen bejelölt" mormolás áll. Ha a facebook igazi élet lenne, a cigarettafüst oszlódna a zsúfolt kocsmában, és ott állna valaki előttünk, aki bemutatkozna. Nyilván érez némi szimpátiát, ha csak azért is, mert egy helyen dolgozunk - bár akkor inkább a közösen elviselt sors kötelez. Ha nem, az üzenet egyértelmű, szimpatikus vagy, ismerkedjünk. Ezért mindig a jelölő van veszélyesebb helyzetben, felajánlja magát. Tehát a jelölés bizonyos mértékben bátor tett. Meghív egy pálinkára. Elfogadjuk.

2. A Chatelés

Itt kezdődik a java. Az átkozott csetablak. A füstös kocsmánk vendéglistája. Lássuk, ki van fent. Na ne, szőke herceg is?!

Hányan ültünk már ott a sarokban, anélkül, hogy oda jött volna hozzánk beszélni. Stírölheted, káromkodhatsz, nem ír rád. Berakod végül Billy Holidayt a youtube-on, avagy kocsmabeli zenegépünkön, és leiszod magad. Még mindig nem beszél veled. Pedig esküdni tudtál volna, bejöttél neki, amikor részegen hazafelé botorkáltatok. Hát nem jelentesz neki semmit?!

Egy igazság van az életben, mégpedig az, hogy mindig akkor történik minden, amikor legkevésbé várod. Abban a szent pillanatban fog felcsendülni a chat-hang, amikor egyáltalán nem azzal vagy elfoglalva. Munkaközben, szeretkezés közben, vagy, élő példa, amikor elment a net. (Lakótársi hiszi: "Neked sincs neted? ÚRISTEN, PEDIG MOST ÍRT RÁM!")

Ennek egy másik variációja, amikor már lerágtad mint a tíz körmödet és elhatározod, hogy az élet rövid, lesz ami lesz alapon ráírsz te. Kitalálsz valami banális kérdést vagy infót. De mindig a "És te amúgy hogy vagy"- a kulcskérdés. Ami még nem is teljesen őszinte. Mert egy okból mész oda hozzá virtuális kocsmánkban - kétségbeesésből. És ezek után, hogy elrángattad  söre mellől, várod, hogy most már vigyen haza, vagy egyenesen a templomba.

3. A zeneküldözgetés

Ez a műfaj akár új kutatási terület is lehetne. Megfigyeléseink szerint következő a helyzet:

A nő szinte csak szakítás után küld zenét, amikor vissza akarja szerezni a férfit. Manipulációs praktikáink egyike, túl is tárgyaltuk. A pasi viszont akkor küld zenét, amikor a csaj bejön neki. 

Gondoljunk csak bele, mikor mennek oda férfiak a zenegéphez? A valós életben is észrevehetjük, hogy erre a feladatra leggyakrabban ők vállalkoznak. Biztosak a zenei ízlésükben. És soha nem ok nélkül raknak be egy számot. Mindig az imponáláson van a hangsúly. Nem felétlenül azon, hogy bárkinek jó legyen. Ök profitáljanak belőle! Elsősorban szerenádnak szánják, vagy a haveri társaságnak ("Emlékeztek még, de gecire leittuk magunkat erre anno?!") vagy az elbűvölendő leánynak ("Nagyon nagy zene. És hallod a szólót? Eszméletlen!").  Ezért éppen olyan zenét fog választani, ami szerinte valami olyasmit mond el magáról neked, ami neked tetszene. Például: raszta vagy? Berakja Bob Marley kedvencét. Rocker? Jöhet a Rammstein. Szofisztikált neurotikus vagy? Jöhet minden, ami 1950 előtti. A madarak csiripelnek, az az ürgék nyomkodják  a linkeket. Ilyen egyszerű.

Na de jön a bökkenője. Márpedig, hogy ezt később nem kérhetjük tőlük számon. Ha már az ötödik zeneszámot küldi, és te kérdőre vonod, miért, nem lesz válasz. Csak a "csak". Pontosan, mint következő napirendi pontunkban.

4. A lájkolás

Mátyás király tuti inna rá egy kupicával: a bűvös lájkgomb. Oly pici, mégis oly nagyhatalmú. A "foglalkozok veled meg nem is" apró királya okozhatja a legtöbb fejfájást egy naprakész facebook-os csajnak. Hogy miért? Ez a tétel:

Egy asztalnál ülünk, és elhangzik rólad valami. A lájk-gomb igazából bólintás: Igen, ez igaz rád. Igen, ez illik hozzád. Igen, ezt kell csinálnod. Egyértelmű, ha a szemed sarkában látod a pasi vigyorgó, egyetértő fejét, amikor azt mondják rólad hogy jól áll a mély dekoltázsú póló, rögtön elpirulsz örömödben s a következő taktikai lépéseken gondolkodsz. Ennek az ellenkezője is megtörténhet. Valaki posztol egy képet, amin szemmel láthaláthatoan  világodról sem tudsz és egy idegen ölében ülsz, és ő meg lájkolja. Igen. Pontosan ilyen ribanc vagy. Ez a lefordított üzenet. De ez ritkábban fordul elő.

A lényeg, hogy lájkgomb valakitől, akibe ne adj isten szerelmes vagy, manapság felér egy elsunyított érintéssel. Aztán eltűnik a kocsma sötét zugaiban egy másik csajjal. Szomorú, szánalmas. De ez van.  Mert a lájkgomb van, de még sincsen. Nem kérhető számon. És egy olyan világban, ahol minden számon kérhető, ez igazán szexuális fehér hollónak számít. Mert ő "csak úgy bólintott". A metakommunikációt csak mi képzeltük bele.

Metakommunikáció kontra telekommunikáció. Avagy érzelem kontra informatika. A HTML-kód a nőknek  szentírás, a pasiknál árajánlat egy csomó apró betűs kifogással. Az igazság az, hogy a nők szemében egy pasi üzenőfala egy üveggömb. Mindent, de mindent meg tudnak jósolni belőle. Hogy van e barátnője, milyen hangulatban van mostanában, hiányzunk e neki. Imádjuk a kémkedést.

A facebook egyáltalán nem könnyített a flörtölésen. Ezerszer nehezebbé tette. Mintha az életben nem lenne elég félreértelmezhető gesztus, a facebook még több gödröt ás egy másik dimenzióban, ahol pszichológusok szerint még sérülékenyebbek is vagyunk.

Emlékszik még valaki azokra az időkre, amikor a szakítás tényleg szakítást jelentett, és nem azt, hogy ezentúl csak a profilomat böngészheted? A szakítást, ez is pszichológiai tény, oly mértékben megnehezítették  a közösségi oldalak, hogy duplájára húzódott a lelki gyógyulási idő. Nem csoda, hiszen olyan mint a nemzeti dohányosnál leszokni a cigiről, a drog mindig láthatáron van - kár hogy csak délibáb formájában. Szakítani valakivel, és utána azt sem tudni, ki az utódunk csajügyileg...elképzelhetetlen.

Mi tévő lehet ilyenkor az ember, amikor éjjelenként kódokat fejteget és egymagában lelkizik? Törölni a kiszemeltet a barátok közül? Az túl feltűnő, a végén azt hiszi fájdalmat okozott (na ne!). Letiltani chat-ről? Előbb-utóbb úgyis visszarakod.

A válasz egyszerű:

CSAPD BE A KOCSMAAJTÓT. KÍVÜLRŐL.