Álspirituális ösvények útvesztője

fräulein on air: Katona Ágota

Megszámlálhatatlan szagos önsegítő könyv, színes kártya, magazincikk. A szavakba öntött bölcsek köve elérhető, csak akarni kell, csak bevonzani, beprogramozni! – hirdetik a könyvesboltok polcain fellelhető árucikkek. Minden heppiszánsájn, a valóságot te alakítod, na és mindennek oka van. Nagyszerű gyógyulás- és gazdagodástörténetek, emelkedett meditálócsoportok, földönkívüli üzenetek, guruk, gyógyítók. A ’90-es évek óta egyre erősebbé váló spirituális mozgalom számtalan hívet számlál magának kis, megkeseredett országunkban, aminek lélektani okait talán nem is nehéz megérteni.

Miért olyan nagy baj, ha valaki hisz valamiben, miért kellene kigúnyolni? – kérdezhetjük. Nos, ebben a bejegyzésben a gúnynak írmagja sem lesz, ezt ígérhetem, az irónia is jó szándékú. Csak a (feltételezhető) tévutakra szeretném felhívni a figyelmet, a teljesség igénye nélkül. Nem is azzal van baj, hogy valaki hisz a látható világ mögötti rendben, a transzcendenciában vagy akár a horoszkópokban. Hanem azzal, hogy milyen módon prezentálja ezt embertársai felé. Egy-egy ilyen attitűd kára sajnos több lehet, mint a haszna, és könnyen az emberi kapcsolatok rovására mehet. Lássunk néhány hétköznapijainkba is begyűrűző jelenséget.

Ha nincs nap, rajzolj. 

A kapitalista spiritualitás. Amerikai önsegítő könyvek gyakori jelensége. Lehet nagyobb autód, jobb házad, drágább ruháid – megérdemled! Nem számít, kinek a szenvedése, kizsákmányolása áll mögötte, nem számít az ökológiai lábnyomod, csak legyél boldog! A világ javai, lám, korlátlanok, csak sajnos a csórók ezt nem tudják. Nem baj, majd elolvassák a Hogyan vonzzunk be dollármilliókat? című könyvet, és nekik is lesz az asztalukon kaviár. Hozzáállás kérdése! A gazdasági folyamatok elbújhatnak, az ökoszisztémára majd vigyáz a Jóisten, nem kell aggódni.

A horoszkóp-stimgatizáció. ,,Ajjaj, skorpió az aszcendense! Vigyázz vele nagyon!” A hiányzó emberismeret könnyen pótolható a születési dátum segítségével. Nem is kell hosszú beszélgetések során megismerni azt az embert, a kíváncsiság máris ki van elégítve. Gyors ítéletek, képzelt hatalom a másik ember felett. Leghétköznapibb formája az ,,Á, te vízöntő vagy? Gondolhattam volna, hiszen…” típus. Lehet, hogy önjelölt asztrológusunk számára nagy a felismerés élménye, de a másik oldalon nem feltétlenül kívánt a skatulya. Sőt, akár sértő is lehet, ha nyíltan vagy burkoltan bármit is feltételeznek rólunk.

Identitásspiritualitás. A spiritualitás számára az önmeghatározás eszköze. Nem kerül háttérbe az életében, nincsenek szakaszai, talán még kételyei sem. Nem keres, már mindent megtalált.  Fontosabbak számára a spirituális dogmák, mint a mindennapi élet, nem is barátkozik máshogyan gondolkodókkal. Persze ennek számtalan változata lehet, nem mindegy, hogy valaki erőszakos térítő vagy idealista hippi. Utóbbiakat, valljuk be, csodáljuk is picikét. Písz end láv forevör, kivétel, amikor üres az államkassza, de ilyen földi dolgokkal ne is foglalkozzunk.

A gyámoltalan halandó. Tanácskérők, gurukat követők. Dönteni sem mernek ,,felsőbb” megerősítés nélkül. Mi van, ha elrontják, és a Sors vakvágányra küldi őket? Nem mernek felelősséget vállalni az életükért, nincs önbizalmuk az autonóm életvitelhez. Esetleg átkoktól, balesetektől rettegnek. Az ügyes ezómunkás mindezt kihasználja, és függésbe taszítja az illetőt az anyagi haszon reményében. Gyámoltalan halandónk talán csak online múlatja az idejét azzal, hogy lelketlen programokkal jósoltatja meg magának, mikor lép már életébe például egy új munkahely vagy az igazi társ, aztán nem veszi a fáradtságot, hogy tegyen is érte valamit. Majd a véletlen megoldja. Kivéve, ha nem.

A tudományos ezoterikus. Lúgosít, homeopátiával gyógyít, túlzottan is odafigyel az étrendjére. Tulajdonképpen racionálisnak tűnik. Étrendkiegészítőket szed. Közel állhat az ortorexiához. Az ortorexiás soha nem enne semmi egészségtelennek titulált ételt, mániákusan kerül minden méreganyagot, gyorsételt, egy apró botlásnak is végzetes jelentőséget tulajdonít. Ha mindezt spirituális megfontolásból teszi, akkor puszta elvek és a hozzájuk kötődő szorongások irányítják, nem a saját ízlése. Rosszabb esetben lenézi azt, aki nem úgy él, ahogyan ő. Hát milyen buta, aki nem vigyáz magára! Hardcore változata az összeesküvésekben hívő, akit talán be sem kell mutatni (legfőbb tartózkodási helye a fészbúk). Divat lett szidni a gyógyszeripart, az élelmiszeripart, tudományos alapokon abszurd diétákba kezdeni, és tudni a nagybetűs Igazságot.

Nőimagazin-spiritualitás és hamis nőideál. Társadalmi sztereotípiák ezoterikus mázzal leöntve. A nő dolga, a nő külseje, a nő belseje, a nő viselkedése, a nő helye meghatározott, örök renden alapul. Az igazi nő befogadó, a női princípium megtestesítője. Megveszi a drága krémeket, mindig elmosogat, sosem haragszik. Üvegcipőben jár, nem büfög és nem káromkodik. Az nem túl spirituális, ugyanis, és ő, a fény földi helytartója nem teheti meg. Egyféle igazi nő van, a többi valami evolúciós zsákutca lehet csak. Jobb helyeken szóba kerülne a női archetípusok, a Milyen istennő vagy? nevezetű tesztek. Igazán szórakoztatók valódi önismeret és egyedi élmények helyett.

Bevonzottad! Az áldozathibáztató gondolatcsomag. Minden, ami történik velünk, a mi hibánk, ugyebár. Jobbik változata a karmára fogja a szerencsétlenséget, rosszabbik a tudatalatti rossz gondolatok büntetését vizionálja egy negatív életeseményben, és megérdemeltnek találja a szenvedők szenvedését. Ezért esetleg félredobja a jézusi elveket, és egy percre sem játszik Teréz anyát. Hacsak nem remél karmaoldást, személyes hasznot az adakozásból. Empátiahiányos, szociálisan érzéketlen hozzáállás spirituálisan fejletlennek tartani azt, aki éppen valamilyen csapást szenved el, netalántán kárörvendően állni felette, hogy na, most megtanulhatja a leckét. Bármit is hiszünk, nem tudhatjuk, mi áll egy ember balsorsa mögött, hacsak nem szándékos önsorsrontásról van szó. Nincs is jogunk ítélkezni felette.

Az örömködés, avagy tiltsd le a bánatot! A legveszélyesebb forma. A jelmondat: ne légy olyan negatív! Ne legyen rossz napod, nehogy szomorú legyél. Rendkívül kellemetlen jelenség a pozitívkodók számára, ha bármi megzavarja a rózsaszín felhővilágot. Illuzórisztikus formája ez a felsőbb világokba való hit megélésének. A magunk mögé utasított árnyék előbb-utóbb fölénk magasodik, és muszáj lesz szembenézni vele. Gyakori érvük, hogy a rosszra koncentrálással csak a rosszat erősítjük. De akkor ki fogja kipucolni a vécét, lemosni a hullát, szembenézni a problémákkal? Nem igazi mentálhigiéné ez, szintén ítélkezésbe torkollhat. Jókedvünk persze lehet, sőt, legyen is, öngyűlölő mondatokat se mantrázzunk a tükör előtt, de ez a fajta érzelemtagadó önbecsapás súlyos következményekkel járhat.

A megmentők. A Föld felemelkedéséért meditálnak, részei a megvilágosodott kisebbségnek, (meg)annyi szent. Mindenki tévúton jár rajtuk kívül, a halálba megy, rossz utat választott. Csoportosan akár el is szigetelődhetnek, veregethetik egymás vállát, hogy mennyit tettek a Földért. Ők már nem is az emberiség részei, félig Fényből vannak, magasabb rendűek a gyűrött arcú, három gyerekét egyedül nevelő anyánál és a lakásért güriző hivatalnoknál. Nem baj persze, ha valaki csoportba jár, támogatja a többieket és hisz valamilyen jó célban, a szellemi munka, a közös meditáció erejében. Kérdés, mennyire fényezi az egóját vele.

A fenti típusok felsorolása nem megbélyegzésre szolgál. Inkább jelenségekről van szó, semmint emberekről, és ők is csak halak a hálóban az énvédő mechanizmusaikkal, a rossz gyerekkorukkal és szájízükkel.  A trend és a viselkedésminta (jó esetben) megy, az ember marad: az ember a transzcendencia utáni vágyával, időszakos tanácstalanságával, mágikus gondolkodásával.  Némelyik szakaszon talán sok kereső átverekedte magát legalább egyszer. Az igazi spiritualitás élethosszig tartó folyamat, egyedi út, mint az emberi sors maga. Egy irányzat vagy módszer elkötelezett gyakorlása sem jelent feltétlenül végállomást, a mérföldköveink pedig az út részei. Jó utat mindenkinek!

Az élet, amit álmodunk

fräulein on air: Varga Vivien 

egy barátnőmnek.

Mindig is erre tanítottak. Álmokat megvalósítani. Kiskorodtól kezdve erre törekszel. Vagy papás-mamást játszottál, vagy a barbi-babáidat öltöztetted, olyanná, amilyennek magadat képzelted. Állatorvos voltál, színésznő vagy királylány, vagy persze minden együtt. Ken, Barbie egyetlen szerelme, minden este hazajött egy csokor virággal a kezében, hogy aztán a rózsaszín cabrioban kiruccanjanak. Úgy képzelted, veled is ez fog történni. Fel akartál nőni. A közhiedelemmel ellentétben, egy gyerek sem szeret igazán gyerek lenni. Ki akar törni a szülő felügyelete alól. Saját lakást, saját kocsit. Saját munkát. Saját élményeket. Saját életet. Nem gyereknek, felnőttnek lenni jó. A gyerekkor visszasírásának egy oka van: a feladás.

grafika: Varga Vivien

Mert felnősz, és észreveszed, hogy semmi nem olyan, ahogy gyerekként képzelted. Egy kicsit legyintesz is talán. Úgysem lettem volna jó színésznő/állatorvos/királylány. Úgy sincs olyan, hogy nagy szerelem. A realizmus kegyetlenül betöri a szép jó világod ajtaját, s ott is marad. Ezentúl együtt várjátok minden nap az életet. Nem mozogtok. De néha összesúgtok.

- Mi lenne, - kérdezed tőle, - mi lenne, ha mégis csak megpróbálnám? Otthagyom az állásomat, és azt tanulom, amit szeretnék. És jó leszek benne.

- Nem fognak felvenni. Lehet. Inkább maradj itt velem, majd talán magától alakul. Igyál inkább még valamit.

- De magától semmi nem alakul. Vagy igen?

- Akkor menjél. Ha te is munkanélküli akarsz lenni. Ha mindenképpen fel akarod adni az otthonodat. A városodat. A megszokott légkörödet. Ha koppanni akarsz, és a végén az utca sarkán akarod találni magad, a CBA melletti csövik mellett, menjél.

- Igaz. - Nézitek tovább az ajtót, azt, ahonnan az úgynevezett realista életszemlélet besuhant, valamikor, nem is tudod pontosan, mikor. Valamikor az első kudarc és az utolsó visszautasítás között. Ő az eszed, rá támaszkodsz, most is.

- De akkor mégis mire várunk?

- Hát arra, hogy jobb legyen.

Valami benned még sem adja fel. Nézel ki az ablakon, számolod a csészenyomokat, de álmodozol. Csengetnek. Sajnos csak a szomszéd, a cinikusság. Hírekkel jött. Valakinek sikerült, azt mondja, közben úgy elterül a  kanapédon, mintha csak otthon lenne. - Képzeljétek el, - kezdi, - barátnőtöknek sikerült. Kiment Afrikába önkéntesnek. Körülbelül egy hete. Azt mondja, jól van. Pah, meddig, kérdezem én? Míg aids-es nem lesz. De akár egy malária is elég, amit valami bushmanntól elkapott. Hakuna Matata, ubuntu, kampec.  Hahaha!

Én mondom, ennyi pénzt pazarolni ilyen marhaságra, hülye is lennék. Önzetlenség, hogy el ne röhögjem magam. Az egész világ élményekre van kihegyezve. Élménytársadalom. Van, aki koromsötét szobákban vacsorázik, csak hogy megtapasztalja, milyen vakon enni. "Vakrandi". HA. HA. Ha. Aki vonattal megy Kína felé, több ezer mérföldet, na az sem normális.  Egy büdös vonaton egy csomó ruszkival, később Dzsingisz Khannal. Kínja felé menjen inkább.  HA. HA. HA. Hát te meg? Mi van a szemedben? Könnyek, ne tán csillogás? Maradj csak a helyeden. Jó itt neked, az eszed mellett. Hiszen megvan mindened. Na mentem, nem bírom a  naivitásodat.

Így éltem. Sokszor. De nem rég felcsendült egy szám a rádióban. Éppen reggeliztünk. Az eszem nem halotta, de szíven ütött:

                                                                  One day baby, we'll be old

           Oh baby, we'll be old

              And think of all the stories that we could have told.

És eszembe jut. Nem feltételes múltban akarok beszélni öregkoromban. Nem akarom, hogy valaha is azt mondjam, hogy HA. Azt, hogy HA bátor lettem volna, megcsináltam volna. Megpróbáltam volna. Ehelyett inkább azt mondanám, bátor voltam. Megpróbáltam. És ha kudarcot is vallottam, ha estem is, felálltam újra. Mert bátor voltam. És mert talpra álltam, erős is voltam.

És ha sikerült, akkor szerencsés is voltam.

Felöltöztem, és szó nélkül kimentem az ajtón. Nehéz volt. Túl sokszor álltam már a küszöbön, hogy elinduljak. De jöttek az evilági dolgok: a mindig hiányzó pénz, véget nem érő pánikrohamok, mindig éhes kényelem.

De megtaláltam a kulcsot. Egyszer kell útnak indulni, és a lábad visz magától. Nem csak a CBA-ig.

(Néha visszanézek. Néha visszamennék. De már nem találom az utat. Szerencsére.)

A mosolygás fintora – avagy a csalóka optimizmus

Az optimizmus manapság felértékelődött és – higgyük el – tanulható. A könyvpiacot elárasztják az optimista bibliák, és jó páran hallhattuk már, hogy nem realisták, hanem kishitűek vagyunk, ha nem fogunk bizakodva a dolgokhoz. Amit akarunk, megszerezhető, a kellő hozzáállással. Pedig tény, hogy némi pesszimizmus is szükséges a siker eléréséhez.

ne gondokat fújj fel, hanem bubikat. . . - s ha szétpukkadnak? 

Ez a világ „a lehető világok legjobbika”. Legalábbis G.W. Leibniz filozófus szerint. Egy kimerült Európában, a harmincéves háború után fogalmazta meg ezt a tételét, mely 1710-ben eszmévé vált. Azóta állandó hadakozásban áll rettegett ellenfelével, a pesszimizmussal. De az optimizmus javára dőlt a mérleg.

Mert az optimizmus, azt mondják, sikeressé tesz. És kutatások szerint vakmerővé és realitás-vesztetté is. Mert az ízig-vérig optimista csak a sikereket írja a saját számlájára – a balsikereket átutalja a véletlennek, a körülményeknek vagy embertársainak. Ebből a tényből kiindulva, nehéz bebizonyítani, hogy az optimizmus tényleg hajtóerő a siker felé, vagy csak interpretáció kérdése.

Tény, hogy a legtöbb ember előbb tudja elképzelni, hogy nyer a lottón, mintsem azt, hogy egy súlyos sorscsapás, mint például egy betegség nehezíti meg hátralevő életét. Ez a fajta bizakodás, a gond nélküli jövő szövögetése velünk született és elengedhetetlen az élethez. Egy bizonyos agyterületünkön külön helyet foglal el. Néhány kutató szentül állítja, hogy éppen ennek a vidám agyrészünknek köszönhető az emberi tudat:

Az ősembernek valamikor fel kellett tűnnie, hogy akár mit is csinál, a végén a halál vár rá, és ezért valójában hagyhatja az örök málnaszedegetést és mamut-gyilkolást, és nihilista felsőbbrendűséggel várhatná a környék gyilkos oroszlánját. De nem ezt tette, ha tudott is a halálról, továbbhaladt és azóta sem állt meg, egy biológiai sikert a másikra aratott. A kutatók szerint az ember tudomásvétele véges idejéről a tudat igazi ára, és éppen ezt az idejét szeretné maximálisan kimeríteni, az optimizmus segítségével.

Hogy mindannyiunkban van némi optimizmus, nem tagadhatjuk. Szaknyelven ezt „optimism bias”-nak hívják, vagyis optimista torzításnak, ami az egész életidőnk felett uralkodik. Ez a torzítás minden kultúrában jelen van, ezért kijelenthető, hogy az ember alapvetően optimista, persze tudattalanul. A jövőnket általában szebbnek képzeljük, mint amilyen valójában lehetne. De a tavalyi 1 hetes nyaralásra Horvátországban is szebb visszaemlékezni, mint azt újra átélni. Emlékben jó marad, még ha a hét 5 napján szakadt is az eső és az útitársaink az agyunkra mentek. Amire emlékszünk nem a 80% unalom és kártyajáték a poshadt sátorban, hanem az a multikulti parti a tengerparton és az esti fürdőzés. Vagyis nem csak a jövőnket szépítjük folyton, hanem a múltunkat is. Nagyon is hasznos ez a rózsaszínben pancsolás, hiszen kinek lenne kedve továbbmenni, ha minden lesújtó pillanatra pontosan emlékezne, és ha tudná, hogy még milyen szörnyű emlékek várnak rá a jövőben.

De ugyanígy a jelenünket is gyakran túlbecsüljük. Egy 2008-as kutatásban a Chicagói egyetem kimutatta, hogy az emberek 20%-al szebbnek hiszik magukat, mint amilyenek valójában. Erre a tényre fényképek segítségével hívták fel a figyelmet: a résztvevők akkor böktek rá a leggyorsabban saját igazolványképükre, ha azt előzőleg megszépítették a kutatók. Szintén érdekes az izraeli Weizmann Alapítvány eredménye, mi szerint a diákok 20%-al túlsaccolják a lehetőséget, hogy a következő hónapban valami jó dologban vesznek részt, mondjuk egy randiban.

Érdekes tény, hogy az ember általában pesszimistább, ha polgárként kérdezik országa jövőjéről. Például Németországban: az állampolgároknak csak 28%-a tekint optimistán Németország jövőjére; miközben a résztvevők 63%-a bízik a saját, sikeres jövőképében. Tehát elkülönítik magukat országuk jövőjétől. Mint kiderült, ez a hozzáállás globális méreteket ölt, ez a kontroll illúziója: amit saját magunk befolyásolhatunk, gyümölcsözőbbnek látunk. Ilyen módon működnek a nyerőgépek is. Pedig hiába nyomkodjuk a gombokat, a gép már eleve a véletlennek él, és az első gombnyomással dönti el, nyerünk-e vagy sem. A kontroll illúziója függővé tesz a játéktermen kívül is, és kéz a kézben jár az optimizmussal.

Az optimizmus illúziója persze nagyon is szükséges. Enyhíti a jövőfélelmet és bátorságot ad a folytatáshoz, de – mint sok minden – ez is arány kérdése. Az túlzott optimizmus akár életveszélyes is lehet. Tehát nem véletlenül fog el minket egy természetes kételkedés a könyvesbolt „Segíts Magadon” polcai között, még ha szeretnénk is önerőből sikeresek és szerencsések lenni. A pesszimizmus nem az optimizmus ellenfele, hanem segítőtársa: általa vagyunk képesek helyesen belőni képességeinket, így véd a csalódástól. Emellett a legjobb cenzorunk is, és sokszor még magasabb szintekre hajt, mint ahogy azt az optimizmus egymaga megtehette volna. Vagyis ha már leveszünk egy könyvet arról a bizonyos polcról, vegyünk mellé statisztika tankönyveket és nihilista orosz regényeket is. Így biztos nem árt meg az optimista bódulat.

 (Amúgy az irodalom: Tali Sharot: The Optimism Bias – A Torz of Irrationyally Positive Brain. Pantheon Books, New York./Ellen J. Langer: The Illusion of Control. Yale University. )

puszipá,

varga vivien a.