Családi idill és a rózsaszín kép sötét oldala

[fräulein on air: Katona Ágota]

Hemzseg a facebook a családi idill képeitől, amikről kihagyhatatlan a cuki kisgyerek, a karácsonyi és húsvéti ételek alatt roskadoznak az asztalok. Ráerősítenek a szép szólamra a női magazinok: profi fotósok, sabloncikkírók melóznak jó pénzért a látszatvalóság képének megalkotásán. Minden a legjobb a világok legjobbikában.

Brangelináéknál minden ok. Tizenkét bébszitter mellett biztosan. Miközben...

Aztán az említett médiamunkások is nagyot nyelnek, mielőtt belépnének az otthonuk ajtaján: vajon mi várja őket odabenn? Közhely, hogy minél közelebb áll valaki lelkileg hozzánk, annál nagyobb sérülést tud okozni. És hol máshol is keresnénk a sérülések legjavát, mint a vér szerinti, vagy választott családunkban? Alapvetően azért persze szeretjük őket, megbocsátunk, békülünk, feldolgozunk, beletörődünk, na meg problémátlan kapcsolatot sem látott még a világ. De hol húzódnak az emberi psziché határai?

A család alapfunkciói még a pszichológia tudományának megrögzött tagadói számára is mondanak valamit:  érzelmi biztonság, összetartozás, jó kapcsolatok, szeretet, közösen eltöltött idő, kölcsönös odafigyelés és gondoskodás. És persze életkornak megfelelő kötelességek, szabályok, elvárások, némi balhé, érdekellentét, mosolyszünet, de az összkép pozitív. Kivéve, ha nem. És egyre inkább nem.

Ha hiszünk az egyéni boldogságról szóló nemzetközi statisztikáknak, és a magyarok boldogságindexének, azt kell gondolnunk, hogy a legtöbb magyar család észrevétlenül diszfunkcionális. Talán erős állítás, és ellenérvként bármikor felhozható egy random családi fotóalbum, kedves történet, szép emlék. Csak sajnos nem elég erős érv a vendégeknek mutogatott renomé. Ha az utolsó vendég mögött is becsukódik az ajtó, előbújnak a szörnyek.

...Woody Allen és Mia Farrow családja mindig is a botrányairól volt híres.

Hogy derül ki a legszebb facebook-családról is, hogy rágja a métely? Nem is kérdezve, miért van benne a hírekben naponta egy családkiirtásos eset, és hogyan szaporodnak a testi, lelki tragédiák (alighanem osztódással). Mintha csak alapvetően lenne gyarló az ember, és válna még gyarlóbbá. Mintha csak illúzió volna a szeretetről és összetartozásról szóló mese.

Min csúszhatnak el ennyire a dolgok?  A családi diszfunkcióknak széles szakirodalma van, mérnök barátainknak is ajánlható nyelvezettel, nemcsak Csernus-szinten. Olvashatunk anya-gyerek határproblémákról, családon belüli erőszakról, alkoholizmusról, kaotikus vagy túlkorlátozó családokról, a túlzottan megengedő nevelési elv eredményéről, a rejtett érzelmi elhanyagolásról, és néha még a cseppet sem kihívásmentes kiútról is.

A rosszul működő családból szabaduló fiatal rosszabb esetben – érthető okokból –  hallani sem akar a családalapításról. Jobb esetben megfogadja, hogy ő majd másképpen fog nevelni. Bújja a könyveket, átveszi az eszméket a haladó tudomány szellemében. Megbeszéli a megértő baráti körrel ,,az élet nagy dolgait”, és úgy is érzi, túllépett a gyerekkorán. Aztán szülőként jönnek az éles helyzetek, és azt veszi észre, hogy jé, pont olyan vagyok, mint az anyám/apám. Nagy önismereti munka szükséges, hogy felfejtsük a szálakat, és kisebb-nagyobb dolga mindenkinek akadhat. És ez cseppet sem felesleges időpazarlás a fiatal felnőttkor időszakában: a karrierépítés hevében, vagy a mindennapi betevőért folytatott küzdelemben (kérdés, van-e még idő, energia, pénz erre, avagy a hulljon a férgese elv itt is kísért).

Akadt volna dolga magával a szüleink generációjának is. Igaz, nem volt még lehetőségük elmenni pszichodráma foglalkozásra, művészetterápiára vagy önismereti csoportra. Nem is ez volt a legnagyobb problémájuk, a magyar társadalom jelentős részének még ma is úri huncutság, ha egyáltalán hisz eme ,,lélekbúvár sarlatánságokban”. Amúgy sem száz százalékban az egyén a hibás: nincs egyén társadalom nélkül, és társadalom sincs egyének nélkül. Ha a rossz minták elfogadhatóak, ha nincs jó példa a környezetünkben, ha rég elavult életelvek működnek, ha az áldozatok nem kapnak segítséget, minden sokkal nehezebb egyénileg és társadalmi szinten is.

Aztán a feldolgozatlan problémák terjednek tovább a családokat keresztül-kasul hálózó rejtett szálakon, generációkon át halmozva a boldogtalanságot. Kérdés, mikor és hogyan robban fel az érzelmi bomba.

* Ez a cikk a szerző személyes véleményén és beszélgetésein, némi pszichológiai tanulmányán alapul, nem célja az általánosítás és a negatív hangulat továbbfokozása, csak az illúziók zavarják.

Hétköznapi szenvedély

fräulein on air: Jász Hajnal Virág

Mikor voltál utoljára szenvedélyes? Mikor volt utoljára olyan, hogy szenvedéllyel vetetted bele magad valamibe? Önfeledten, korlátokat nem ismerve, utat engedve a vágyaidnak, felülbírálás nélkül engedve, hogy testet öltsenek?

Gondolkodsz?

…Még mindig gondolkodsz?

[forr. tumblr]

Első válaszod biztosan a szex. Vagy a szerelem… Ideális esetben a kettő kombinált változata.

Ezek szerint Te is a huszonegyedik századi értelmiség azon típusába tartozol, akit felzabált a józanság. Nincs ezen mit szégyellni, így jártam én is. Meg sokan mások. Abból áll az életünk, hogy folyamatosan kontroll alatt tartjuk magunkat. A társadalomhoz való idomulás az oka, gondolom. Ránk van kényszerítve a „szenvedélytelenség.” Ha megnézünk egy iskolát vagy munkahelyet, elképesztően ingerszegény közeg. Nincs tér a vágyainknak a szürke hétköznapokban, erőnk sincs hozzá, hogy szabadjára engedjük…  Elfáradunk ugyanis az állandó önkontrollban, felemészt minket a fantáziát és átélést nélkülöző környezet. Aztán meg szenvedéllyel tömjük magunkba a tábla csokit vagy zacskó csipszet. (Én speciel, mint valami éhenkórász macska, kétpofára szoktam, mert ott aztán van tér a vágyaknak, végre lehetek szenvedélygombóc.)

De térjünk vissza a szexhez, legtöbben mégiscsak azzal azonosítják a szenvedélyt, mint fogalmat.  Pontosan ezért pedig, ahogy látom, ez egyfajta kötelező szenvedéllyé vált, mintha más nem is létezne. Nyomják ránk mindenhonnan, a magazinok hasábjai „több-jobb-orbitálisabb” szexet és orgazmust ígérő praktikákkal szolgálnak. A reklámokból és tévéműsorokból ordít a bujaság, egy tisztességes mozifilm sem létezhet legalább utalás nélkül. Ez már annyira sokkolóan szenvedélyes, hogy pont a lényeg veszik el. Mi a lényeg? Az átélés. Hogy van legalább olyan színtér az életünkben, amikor „lemehetünk állatba”, megőrülhetünk, odavethetjük magunkat egy kis bűnnek, ledobhatunk minden maszkot, sírhatunk és karmolhatunk. De a varázs eltűnik akkor, ha ezt elvárásként erőltetik ránk.

Hol van hát a szenvedély, miért nincs igazi mámor? Mégsem rúghatunk be minden este, mégsem használhatunk stimuláns szereket, ez tönkretenne mindenkit… Hát pont ezért. Mert a szenvedély egy kicsit mindig megöl, egy kicsit mindig nyomorba dönt. Ha életünk összes pontja tele lenne vele, gyorsan elpusztulnánk… Mint Joplin vagy Winehouse. A szenvedély valamiféle alkalmi kiváltság, amikor a pillanatban elmerülhetünk. Amikor egy kicsit meghalunk, egy kicsit megfeledkezünk mindenről. De tény, hogy több idő és több tér kéne neki, mert a nélkülözése is elpusztíthat.

Nem tudunk mást tenni, mi, józanság által felzabáltak, hogy igyekszünk mindenbe csempészni egy kicsit. Mindent intenzívebben átélni, többször lenni a jelen pillanatban, szenvedéllyel fűszerezni az íztelen fogásokat. Persze nem halálos adaggal. Elég egy csipetnyi.

Vizsgázz szeretetnyelvből

fräulein on air: Varga Vivien A.

Nem segít még egyszer mondani. Hangosabban, artikuláltan beszélni sem. Külföldi, na. Nem érti, mit beszélsz. Ja igen, akkor mondod angolul. Bukta, ezt sem érti. Ez esetben mit csinálsz? A legtöbb ember szerencsétlenkedik tovább saját anyanyelvén, majd ráun a dologra. Aztán szakít - ez nem a bábeli torony, csak egy mezei párkapcsolat.

Egy kozmopolita világban, ahol mindenki tud legalább két nyelven beszélni, pont a hétköznapi dolgok okozzák a legnagyobb problémákat: mint az érzelmi nyelvek. Minden, ami offline, nehéz. A két ember közötti, szemtől-szembe kommunikáció bonyolult. Hibák és félreértések, vádolások, sértődések, mi egy más. A párkapcsolat - talán a szülő-gyerek kapcsolat után - a legnehezebb vizsga. Addig születésünktől kezdve gyakorlunk, hebegünk-habogunk, de soha nem szólalunk meg tudatosan. Végig bukdácsoljuk a beszélgetéseinket. Pedig ezt egyszerűen ki lehet küszöbölni: a szeretetnyelvvel.

Ami első hallásra úgy hangzik mint valami müllerpéteres  ezofogalom, pszichológiai eszköz mások és saját boldogságunkhoz. A szeretetnyelvet Gary Chapman amerikai párterapeuta találta ki (Five Love Languages), alapja az egyszerű felismerés, hogy minden ember különböző szeretet-megnyilvánulásokat igényel a másiktól. Hála az égnek nincs annyi szeretetnyelv, mint ember. Csak öt van. Öt nyelv, amit meg kell tanulni. A szeretetnyelvet krízisben lévő párkapcsolatokra és házasságokra találták ki, mert az emberek ezen a fajta kapcsolaton stresszelnek sajnos a legjobban. Pedig a családi és baráti kapcsolatok legalább ennyire fontosak és nem kevésbé mentesek félreértésektől, és mindenféle szörnyű veszekedést meg lehet spórolni a szeretetnyelvvel.

Csak figyelem kell hozzá. Nézni kell az embert, hallgatni, hogy mit mond, és rájönni, melyik szeretetnyelv az öt közül az övé. Mind az öt jót tesz az embernek, de csak egy hat igazán a szívére, a többi kevésbé. Lássuk tehát, íme a típusok:

1. Az elismerő szeretetnyelv

Hát aztán, ki nem hall szívesen szépet és jót magáról? A legtöbb ember mégis vonakodva fogadja el a dícséreteket. Főleg nők szabadkoznak szívesen, mintha egy bók elfogadása rögtön arrogánsnak hatna.  Sőt! Rossz híre van mostanság a bóknak. Férfiak is egyre kevésbé használják, kutatásaim szerint azért, mert félnek, hogy elcsépeltre sikerül, vagy mert úgysem veszi komolyan egyik nő sem. Egy "tudományos" magyarázatot is hallottam, miszerint az angol compliment, ami ugye bók, a a latin complimentare szóból ered, jelentése "kiegészít". Egy kiegészítés meg valahogy olyan pejoratív. Minek kiegészíteni, ami amúgy is jó?

Ha így gondolkodnánk, nem kellene ékszer sem meg szép bútor, csak minimalizmus, hűtő, rezsó, wc, zuhany. Ugye, hülyeség.  Minden a kiegészítőn múlik. Elvégre azok hangsúlyozzák a személyiséget. Az a gyanú áll fent, hogy éppen azoknak a nőknek az elismerés a szeretetnyelvül, akik viszolyogva fogadnak el dicséretet. Éppen, mert sokat jelent nekik, visszautasítják, mert erre nevelték, de közben belül nagyon is örülnek neki és feldobjuk egy jó szóval a napját. A férfiak zöme általában szó nélkül elfogad, vagy akár követel is elismerést, sokuknak ez az elsődleges szeretetnyelve. Ne fukarkodjunk tehát bókokkal. (Bár..a híres "milyen voltam" kérdés. Erről viszont nyugodtan le lehetne szokni, ha meg kell kérdezned, már gáz van, apám.)

2. Az együttlét szeretetnyelve

Este lefekvés előtt találkozni nem elég. Van az a típus, aki csakis együtt töltött, minőségi idővel érzi szeretve magát. Egy jó bor, egy beszélgetés, telefont kikapcsolni. Ennek az embertípusnak az a legnagyobb sértés, ha percenként a telefonodat csekkolod, vagy ne adj isten el kezdesz csetelni. Ez, őszintén szólva, marha nagy modern kori taplóság. Mindenki a legnagyobb természetességgel csapja az asztalra a telefonját, hogy látókörben legyen, de akkor mi a fenének rezgésfunkció? Jó lesz az a táskában vagy a zsebben is, ha csak nem egy élet múlik egy híváson.  Beszélgetésen kívül közös programokat is lehet tervezni, lényegében mindegy, hogy mi az, de emlékezetes legyen, egy közös élmény, egy életünk idejének egy része.

3. Az ajándék szeretetnyelve

Ajándékból sem jó minden. Egy hanyagul bevásárolt akárminek senki nem örül, ha piszok drága volt, akkor sem. Egy kavics is többet ér ennél, ha valami személyes töltése van. Az ajándék-típus azt becsüli, ha a másik észre veszi, milyen az ízlése, mi tetszik neki - milyen ő valójában. A karácsonyi ajándék nem ér. Ilyenkor a legbénább is be tud szerezni valamit, nem nehéz elfelejteni, ha mindenhol szaloncukor és bumfordi mikulások csüngenek. Az igazán szép ajándékok szívből jönnek és váratlanul. Talán az ajándék-típusnak a legfrusztráltabb, mert az ajándék a legritkább szeretet-megnyilvánulás. Pedig ez az első nyelv, amit az ötből megtanulunk: kisgyerekek még gyakran ajándékoznak talált tárgyakat, apró kavicsokat, virágszálakat, saját kezűleg festet képeket - ez a szeretet legkézzelfoghatóbb és legláthatóbb jele. Ha egy olyan emberrel állunk szemben, aki úgy tűnik semmivel nem elégedett amit szeretetből csinálunk, próbálkozzunk egy apró figyelmességgel. 

4. A szívesség szeretetnyelve

A nagyik szeretetnyelve. Amikor már szétrepedsz a húslevestől és az öt töltött paprikától, még rád akarnak tukmálni egy óriási meggyes pitét. Ha nem bírod, kicsit sértődötten néznek és fagyival próbálkoznak. Ez nagyon idegesítő lehet, de meg kell érteni, hogy nekik ez a szeretet. Persze a mi generációnk is termel messiásokat, ők azok a barátok, akikre mindig számíthatsz és a pokolig is elmennének érted. Ha az idegeidre is mennek anyáskodásukkal, hagyni kell őket, és így is kell nekik kellően visszafizetni a szeretet. Gyakran, mint a megbecsülés nyelvénél, éppen ez a típus akadékoskodik, ha segíteni akarunk. Ilyenkor meg kell állapítani, tényleg nem akarja-e a segítséget, vagy csak mondja, kényszeríteni senkit nem kell.

5. Az érintés szeretetnyelve

Ölelni kell, folyton ölelni és simogatni, vagy csak a kezét fogni. Alapdolognak kellene lennie minden kapcsolatban, de ezt sem használja az emberiség elég gyakran. Magyarországon még kevésbé, mint másutt. Külföldi fiatalok leginkább öleléssel köszönnek egymásnak. Nem, mintha a két-arc-puszi nem lenne tré chic. De egy öleléssel nem lehet összehasonlítani. Érvek, hogy nem is kell mindenkit egyből megölelni: igen, én is így gondoltam. De az igazság az, hogy ez a leggyorsabb út a barátsághoz és sok érzelmi gátat felszakít akár az első találkozónál is. Az érintés annyira elementáris, hogy pillanatokon belül mindent megváltoztathat. Akinek ez a nyelve, amúgy is bújós típus. Az elején talán csak gyakrabban ér hozzád mint azt idegentől megszoktad. Ebben az elkeserítő, hogy sokan összetévesztik flörtöléssel vagy szexuális tapizással, holott erről szó sincsen, és a szegény kezdeményezőt melegnek/perverznek/szerelmesnek titulálják. Jól megszexualizálódott a világ, most meg arra kellene törekedni, hogy csökkentsünk az örökös szexualizáción. Szomorú.

Ezt olvasva biztosan mindenki azon gondolkodott, mi lehet a saját szeretetnyelve. Amilyen egyszerűnek tűnik, hiszen csak öt "dialektusa" van, olyannyira nehéz megállapítani magunknál és másoknál is egyaránt, melyik lehet az. Mindegyik szeretetnyelv szimpatikus a maga módján, hiszen csupa jó dologról van szó. Mindegyikhez értünk is egy kicsit, de csak egyet értünk meg igazán. Segítségként alapul szolgálhat a saját család: egy jól működő családi atmoszférában melyik az a nyelv, amit legtöbbször használnak, egy rossz légkörben melyik, amit legkevésbé? A többlet, illetve a hiányzó nyelv valószínűleg a saját nyelvünk is. Nem árt egyszer végigzongorázni mind az öt nyelvet magunkon, megfigyelni adott esetben, melyikre hallgat a szívünk leginkább. Ha ez után rájövünk, tisztábban ki tudjuk mutatni szeretet-igényünket a külvilág felé és sokkal kiegyensúlyozottabbak leszünk. 

Apádba vagy szerelmes.

fräulein on air: Varga Vivien A.

Sokszor hallhatjuk, hogy egy nő addig nem nyugszik, míg vissza nem tér a gyökereihez. Míg össze nem jön valakivel, aki olyan, mint az apja. Mit mondjunk erre? Utánajártam.

Most mindenki álljon meg egy pillanatra, és képzelje el az apját. Majd képzeljük el fiatalabb kiadásban magunk mellé. Az én apám barnahajú, kék szemű és magas. Iszonyú képessége van átlátni az embereken, nagyszerű a humora, jó a logikája, és szuperül be lehet vele rúgni. Valóban, egyezik az álompasimmal. Na de a megbízhatatlansága, a lustasága és trehánysága? Az örökös okoskodása? Hogy sokszor fontosabb volt  a buli a családnál?

Kurt Cobain és kislánya, +kiscica

Minél jobban belegondolunk apáinkba, annál inkább beleborzongunk  a gondolatba, hogy előbb vagy utóbb úgyis újra apánk mellett kötünk ki. Pedig pszichológiai vizsgálatok valóban ezt bizonyítják. A nők sokkal inkább apjukat keresik párjukban, mint a férfiak anyjukat a nőkben.

Na de mi lehet ennek az oka? Az apa az első férfi egy nő életében. Amikor a kislány ráébred, hogy kislány, gyakran elkezd rajongani apjáért, az anya pedig egyre inkább konkurens nőszemély. A kislány azon van, hogy legalább annyira csinos legyen mint az anyukája, és hogy az apuka őt bizony jobban szeresse, mint anyát. Az eszközöket simán ellesi anyukától, körmönfont női taktikákat, gesztikulációtól a műhiszti-ig mindent . Vagyis apa miatt vesszük kézbe életünk legfontosabb fegyvereit. A pszichológusok úgy szoktak fogalmazni, hogy az apa a lány első szerelme, és kulcsfontosságú hatása van a későbbi párkapcsolatokra, de a nő személyiségére is. A lány nem esik messze az apjától. Ha az apa erős, a lány is az lesz, ha az apa erre motiválja lányát.  Egy vizsgálat alapján kiderült, hogy szinte minden sikeres nő mögött egy erős apa áll, aki hisz a kislányában: bízik okosságában és talpraesettségre, önállóságra nevelte.

A párkapcsolat terén egy gond van: nem csak apánk szeretett oldalait keressük, és nem is azt kapjuk kizárólag. Apánk deviáns oldalai, kinek mi az, igencsak vonzónak tűnhetnek egy másik férfin, de csak az első héten. Utána ezek a tulajdonságai visznek sírba. Így válik a "spontán srác" megbízhatatlan köcsöggé, a "szenvedélyes férfi" erőszakos állattá, de valahogy mégsem tudunk tőlük szabadulni. Minél sérültebb apánkkal való kapcsolatunk, annál inkább nem fogjuk tudni kidobni a srácot. Mert apánkra ismertünk, és apánkkal nem szakítunk, mert így is elég fájdalmat okozott. Inkább arra sarkall minket, hogy ezúttal mi győzzünk: meg akarjuk változtatni, le akarjuk porolni a vadonatúj pasiról öregapánk hülyeségeit.

Úgyhogy FIGYELEM. Az apád rossz tulajdonsága a legnagyobb csapdád, amiből aztán örülhetsz ha ki tudod magadat szabadítani. Tisztában kell lenni, úgy általában, szüleink tulajdonságaival. Jó és rossz oldalukkal, és a mi pozíciónkkal: kitől mit örököltünk, mi formált minket, milyen viselkedésükkel hogyan hatnak ránk. Úgyhogy, ha gyakran ugyan azzal a  férfihibával találkozunk, érdemes meglátogatni apánkat. Vegyük jól szemügyre, vizsgáljuk meg jól, mitől mászunk falra amit csinál vagy mond, majd vessük össze visszamenőleg minden egyes pasinkkal. Aztán vonjuk le a konklúziót.

Ez szép és jó, de mi van azokkal a lányokkal, akik nem ismerik az apjukat vagy nagyon kevés időt töltöttek együtt? Az apanélküli lányok egy dologban hasonlítanak szembetűnően: hihetetlen jó sztorikat mesélnek, és emellett gálánsan is hazudnak. Még nem tudni, hogy mi köze az apa-nélküliségnek a verbális ügyességhez, de a leghíresebb példánk talán Astrid Lindgreen harisnyás Pippi-je, aki ugyebár folyton fantasztikusnál fantasztikusabb mesékkel rukkolt elő, főleg kitalált apjával a főszerepben. (Akiről a végén kiderül, valóban olyan őrült bohém, és Pippi minden szava igaz róla.)

 Párkapcsolat terén általában ezeknél a nőknél figyelhetőek meg a legnagyobb extrémek: vagy világéletükben cuki kislányt játszanak és eltarttatják magukat egy dollárpapával, vagy kegyetlen irodai amazonokká vértezik fel magukat. Mindkettő apapótlót keres, a cicababa kívül, az amazon önmagában.

Az apa-lány kérdés még mindig homályos folt a pszichológiában, messze nem beszéltek és írtak róla annyit, mint az anya-fiú kapcsolatról. De aki teheti, világosítsa meg saját foltját. Sokkal egyszerűbb tudatosan régi sémákból kilépni, mint eszeveszetten kapálózni a sötétben. Úgyhogy, sörözz apáddal, másszál falra tőle ahányszor csak tudsz! Mert ha apádat kibírod, akkor a világon bármelyik férfit.

Lájk, bök és comment - a flörtölési barkóba

fräulein on air: Varga Vivien A.

Ó, mily boldogságos pillanat! Egy pár üzenet és tucatnyi értesítés. Repes a szívem, végre történik valami az életben. De várjunk. Miért lájkolja az ex pasim az új profilképemet? És a másik miért nem válaszol már három napja egy érbevágó kérdésre? És a helyes kollégám miért jelölt be? Úristen, akar tőlem valamit?

Visszasírhatjuk gyerekkorunkat, mikor legfeljebb egy vezetékes telefon volt a háznál és órákig foglaltuk szüleink bosszúságára (és akkor még micsoda számlák voltak, hoho). Amikor nem volt szokatlan, hogy váratlan vendég áll az ajtó előtt, pedig éppen most jöttünk ki a zuhany alól.

Most bizony tuti nem csenget be a fehér herceg anélkül, hogy bejelölt volna facebook-on hónapokkal előtte és nem folytatattok volna chat-csatát. A kommunikáció első foka manapság nem a biccentés vagy a pislogás, hanem a facebook. Mi, fräuleinok persze kivülről vágjuk a kommunikációs ranglétrát:

1. facebook

2. Whatsapp és viberes társai

3. SMS

4. Skype

5. IGAZI beszélgetés

(tudományos forrás Girls c. sorozat, 1.évad 1.rész)

"Írj már...írj...ÍRJ!!!" (Forrás: Girls/ HBO)

Ha több csajjal laksz egy lakásban, rendszeresen felcsendül az a bizonyos hisztérikus kiáltás ami egész nemzedékünkre jellemző. "Jézusom, RÁM ÍRT!!!!" Ilyenkor a teljesen őrült nőszemély tanácsokat kér, mit válaszoljon arra, hogy "Szia." Nevetséges. Elhatároztam, hogy utánajárok a korképnek. Taglaljuk tehát, szigorúan, első lépcsőfokunkat: Le facebook. Az olvasó fantáziáját kérem, képzelje most el mint egy igazi kis kocsma-kávézót, ahol a sarokban zenegép áll. Kapaszkodjon meg.

0. A bökés

A neve - program. No comment.

1. A bejelölés

A "Jézusom, rám írt!" sikoly előtt nyilván az "Úristen bejelölt" mormolás áll. Ha a facebook igazi élet lenne, a cigarettafüst oszlódna a zsúfolt kocsmában, és ott állna valaki előttünk, aki bemutatkozna. Nyilván érez némi szimpátiát, ha csak azért is, mert egy helyen dolgozunk - bár akkor inkább a közösen elviselt sors kötelez. Ha nem, az üzenet egyértelmű, szimpatikus vagy, ismerkedjünk. Ezért mindig a jelölő van veszélyesebb helyzetben, felajánlja magát. Tehát a jelölés bizonyos mértékben bátor tett. Meghív egy pálinkára. Elfogadjuk.

2. A Chatelés

Itt kezdődik a java. Az átkozott csetablak. A füstös kocsmánk vendéglistája. Lássuk, ki van fent. Na ne, szőke herceg is?!

Hányan ültünk már ott a sarokban, anélkül, hogy oda jött volna hozzánk beszélni. Stírölheted, káromkodhatsz, nem ír rád. Berakod végül Billy Holidayt a youtube-on, avagy kocsmabeli zenegépünkön, és leiszod magad. Még mindig nem beszél veled. Pedig esküdni tudtál volna, bejöttél neki, amikor részegen hazafelé botorkáltatok. Hát nem jelentesz neki semmit?!

Egy igazság van az életben, mégpedig az, hogy mindig akkor történik minden, amikor legkevésbé várod. Abban a szent pillanatban fog felcsendülni a chat-hang, amikor egyáltalán nem azzal vagy elfoglalva. Munkaközben, szeretkezés közben, vagy, élő példa, amikor elment a net. (Lakótársi hiszi: "Neked sincs neted? ÚRISTEN, PEDIG MOST ÍRT RÁM!")

Ennek egy másik variációja, amikor már lerágtad mint a tíz körmödet és elhatározod, hogy az élet rövid, lesz ami lesz alapon ráírsz te. Kitalálsz valami banális kérdést vagy infót. De mindig a "És te amúgy hogy vagy"- a kulcskérdés. Ami még nem is teljesen őszinte. Mert egy okból mész oda hozzá virtuális kocsmánkban - kétségbeesésből. És ezek után, hogy elrángattad  söre mellől, várod, hogy most már vigyen haza, vagy egyenesen a templomba.

3. A zeneküldözgetés

Ez a műfaj akár új kutatási terület is lehetne. Megfigyeléseink szerint következő a helyzet:

A nő szinte csak szakítás után küld zenét, amikor vissza akarja szerezni a férfit. Manipulációs praktikáink egyike, túl is tárgyaltuk. A pasi viszont akkor küld zenét, amikor a csaj bejön neki. 

Gondoljunk csak bele, mikor mennek oda férfiak a zenegéphez? A valós életben is észrevehetjük, hogy erre a feladatra leggyakrabban ők vállalkoznak. Biztosak a zenei ízlésükben. És soha nem ok nélkül raknak be egy számot. Mindig az imponáláson van a hangsúly. Nem felétlenül azon, hogy bárkinek jó legyen. Ök profitáljanak belőle! Elsősorban szerenádnak szánják, vagy a haveri társaságnak ("Emlékeztek még, de gecire leittuk magunkat erre anno?!") vagy az elbűvölendő leánynak ("Nagyon nagy zene. És hallod a szólót? Eszméletlen!").  Ezért éppen olyan zenét fog választani, ami szerinte valami olyasmit mond el magáról neked, ami neked tetszene. Például: raszta vagy? Berakja Bob Marley kedvencét. Rocker? Jöhet a Rammstein. Szofisztikált neurotikus vagy? Jöhet minden, ami 1950 előtti. A madarak csiripelnek, az az ürgék nyomkodják  a linkeket. Ilyen egyszerű.

Na de jön a bökkenője. Márpedig, hogy ezt később nem kérhetjük tőlük számon. Ha már az ötödik zeneszámot küldi, és te kérdőre vonod, miért, nem lesz válasz. Csak a "csak". Pontosan, mint következő napirendi pontunkban.

4. A lájkolás

Mátyás király tuti inna rá egy kupicával: a bűvös lájkgomb. Oly pici, mégis oly nagyhatalmú. A "foglalkozok veled meg nem is" apró királya okozhatja a legtöbb fejfájást egy naprakész facebook-os csajnak. Hogy miért? Ez a tétel:

Egy asztalnál ülünk, és elhangzik rólad valami. A lájk-gomb igazából bólintás: Igen, ez igaz rád. Igen, ez illik hozzád. Igen, ezt kell csinálnod. Egyértelmű, ha a szemed sarkában látod a pasi vigyorgó, egyetértő fejét, amikor azt mondják rólad hogy jól áll a mély dekoltázsú póló, rögtön elpirulsz örömödben s a következő taktikai lépéseken gondolkodsz. Ennek az ellenkezője is megtörténhet. Valaki posztol egy képet, amin szemmel láthaláthatoan  világodról sem tudsz és egy idegen ölében ülsz, és ő meg lájkolja. Igen. Pontosan ilyen ribanc vagy. Ez a lefordított üzenet. De ez ritkábban fordul elő.

A lényeg, hogy lájkgomb valakitől, akibe ne adj isten szerelmes vagy, manapság felér egy elsunyított érintéssel. Aztán eltűnik a kocsma sötét zugaiban egy másik csajjal. Szomorú, szánalmas. De ez van.  Mert a lájkgomb van, de még sincsen. Nem kérhető számon. És egy olyan világban, ahol minden számon kérhető, ez igazán szexuális fehér hollónak számít. Mert ő "csak úgy bólintott". A metakommunikációt csak mi képzeltük bele.

Metakommunikáció kontra telekommunikáció. Avagy érzelem kontra informatika. A HTML-kód a nőknek  szentírás, a pasiknál árajánlat egy csomó apró betűs kifogással. Az igazság az, hogy a nők szemében egy pasi üzenőfala egy üveggömb. Mindent, de mindent meg tudnak jósolni belőle. Hogy van e barátnője, milyen hangulatban van mostanában, hiányzunk e neki. Imádjuk a kémkedést.

A facebook egyáltalán nem könnyített a flörtölésen. Ezerszer nehezebbé tette. Mintha az életben nem lenne elég félreértelmezhető gesztus, a facebook még több gödröt ás egy másik dimenzióban, ahol pszichológusok szerint még sérülékenyebbek is vagyunk.

Emlékszik még valaki azokra az időkre, amikor a szakítás tényleg szakítást jelentett, és nem azt, hogy ezentúl csak a profilomat böngészheted? A szakítást, ez is pszichológiai tény, oly mértékben megnehezítették  a közösségi oldalak, hogy duplájára húzódott a lelki gyógyulási idő. Nem csoda, hiszen olyan mint a nemzeti dohányosnál leszokni a cigiről, a drog mindig láthatáron van - kár hogy csak délibáb formájában. Szakítani valakivel, és utána azt sem tudni, ki az utódunk csajügyileg...elképzelhetetlen.

Mi tévő lehet ilyenkor az ember, amikor éjjelenként kódokat fejteget és egymagában lelkizik? Törölni a kiszemeltet a barátok közül? Az túl feltűnő, a végén azt hiszi fájdalmat okozott (na ne!). Letiltani chat-ről? Előbb-utóbb úgyis visszarakod.

A válasz egyszerű:

CSAPD BE A KOCSMAAJTÓT. KÍVÜLRŐL.

Egy mítosz nyomában - a férfi és a szex. Avagy valljuk már be.

fräulein on air: Varga Vivien A.

Vannak dolgok, melyek csak akkor derülnek ki, amikor már túl késő. Ha szappanopera az életünk, igazából csak arról van szó, hogy permanensen rosszkor érkezünk mindenhova.

Fizikailag és érzelmileg. Vagy akár agyilag. Amikor aztán később utoléred a történteket, valahogy mindig ugyanarra jössz rá: a férfiak mind szemetek.

Így történt, hogy egyik éjjel intim körben egy bor mellett dumáltam egy pasival, akivel kavartunk, de valahogy soha nem jött össze a dolog, bármennyire s szerettem volna azt. Hova is vezetett volna máshova, mint a nosztalgiázáshoz.

Mint tudjuk, soha nem az a lényeg, hogy mi történt valójában két ember között, mert mindenki gyártja a saját maga narratíváját. Mindenki másképp meséli el. Tehát amit én akkor gondoltam, éreztem, ahhoz a másiknak köze sincsen. Kiderült tehát, hogy amit én természetfeletti találkozásnak véltem, azt a gyerek éppen nagyon is természetesnek vette: szex minden áron, és erre képes volt több ezer forintot áldozni. Pedig én azt hittem, jó volt beszélgetni együtt.

Tehát első konklúzió: a nők, akár mit mondanak, szeretik a pénzt. Még egy bölcsészlányt is elcsábít egy lazán előrukkolt pénztárca. Sőt, lelkitársat vél felfedezni a férfiban. Because of pénztárca.

Második konklúzió: egy pillanatig ne hidd azt, hogy nem lefektetni akarnak.

Nekem személy szerint, ezek furcsa felismerések. Soha nem akartam a férfiakról egyetemesen azt gondolni, hogy a "mi" náluk tényleg "én és a farkam". ( Mint ahogy azt Samantha mondja, akit muszáj imádnunk.) De amikor egy régi szerelmed már jegyben jár és mégis megcsalná veled a menyasszonyát, pedig róla végkép nem feltételeztél volna ilyet...akkor, gyermekeim, már az én pozitivista szemléletem sem bírja a nyomást.

Példát halmozhatnék példára. Egy barátnőről, aki halálosan szerelmes párjába, de az folyamatosan csalja. Úgy, hogy a csaj tudja. Aztán egy másik csaj, aki csak arra jó egy bizonyos pasinak, hogy részegen felhívja hajnalba s megdugja.

What is it about men? -kérdezte Peggy Lee meg kérdezem én. Tudományos és féltudományos válaszok némi kutatás után alább.

Ja. ( forrás HBO/ Via itsmejademartinez.tumblr.com)

Pszichoterapeuták azt állítják, hogy a szex a férfiaknak ugyanolyan élvezeti cikk, mint a heti hordó sörük. Hozzáteszem, a sört mi is szoktuk szeretni. De eközben a leányoknál mély érzelmek játszanak közre, ha odaadják magukat.

Harmadik konklúzió: Ez (részben) hazugság. Különben nem nyáladznánk egy tökéletes férfi test láttára. Az álszentséget nyugodtan levetkőzhetnénk: Ha egy kiadós buli után felmész egy pasihoz, ne hidd azt, hogy feleségül akar venni. Ja és valld be magadnak, te sem azért jöttél.

Szóval, valami bűzlik Dániában, ha magunkat angyalkáknak állítjuk be. Egy fräulein nem angyalka. De bevallom, sok nőnek igen érdekes lélektana van, és olyan hitelesen játssza az apácát, hogy már-már nőként is elhiszem. Pedig honnan tudhatjuk, hogy nem csak a maga szájízére fűszerezi a történteket.

Mert, ha elgondolkozunk egy kicsit, tényleg éppen erről van szó: történhet bármi, az ember egy szempillantás alatt narratívát gyárt hozzá. Legtöbbször olyat, amit ő maga el tud viselni önmagáról. De ha már sokadjára csalódik a másik nemben, feltehetné a kérdést, nem-e benne van a hiba.

Mi magunk mentünk bele. (Forrás: HBO)

Mi vagyunk a hibások? Én azt hiszem, igen. Lehetsz rendmániás és kérhetted aktus előtt a HIV-tesztet, semmi nem ment fel az alól, hogy nem csak társat keresel, hanem a jó szexet is. És hogyha tényleg huszadjára csalódsz egy éven belül, érdemes elgondolkodni, igazából kit keresel te? Ilyenkor sokszor pofonegyszerű a válasz: nem tudod. Igazából lövésed sincsen, ki kellene neked, ezért mész bele vak randikba, ezért hülyíted a munkatársaidat és ezért hívnak taxit neked minden együttlét után. Hogy nehogy ottmaradj, mert nem ott van a helyed.

Nos, ha megvan a válasz, a következő problémába ütközünk. Ha nem tudjuk biztosan kit akarunk, kiben van a hiba? A férfiakban ez alapján nem lehet. Bennünk van. Fájdalmas belátni, de ez fair-ebb, mint másokra mutogatni. És nehezebb a férfiakon változtatni, mint önmagunkon. Aki nem tudja, mit keres, nem is találja. És ha hosszas gondolkozás után még mindig nem jövünk rá, mit akarunk pontosan, akkor, kedves fräulein, a megoldás a következő: neked nem is kell senki. Mert nagyon jól elvagy egyedül, és éppen csak megismered magadat. Tedd a dolgod, dolgozz, röhögd ki őket a barátnőiddel. Ha eljött az idő találkozol Vele. Először lehet csak szexelni akar (bocsássunk meg nekik, hát szép adag sörrel érünk fel). De aztán talán ott is marad örökre.

(Hát mégis csak a remény hal meg utoljára. Jól van, tényleg.)

Tükrön innen és túl – ami a divat mögött van

fräulein on air: Katona Ágota

A női magazinok csurig vannak divattippekkel. Kitartó újságírótársnőink ezredszer is lepötyögik nekünk, hogy a keresztbe csíkos optikailag kövérít, az égőpiros sápaszt, farmerkabát farmernadrággal pedig már nem divat. A színes lapok mögött eközben ott szunnyad a megszégyenülés réme: emberként belénk van kódolva, hogy a társaságból való kilógás bűnét kirekesztés követ, ami egyenlő számunkra a lelki értelemben vett halállal. Ezt pedig viselkedésünkön kívül az öltözetünkkel érhetjük el a legkönnyebben, és nem is kell hozzá annyira kilógnunk a tömegből: akár munkahelyünkön is begyűjthetünk pár nem éppen elismerő női pillantást egy kicsit mélyebben dekoltált blúz miatt.

Úgy tűnik, modern nőként szűk határok között mozgunk, számtalan elvárásnak kellene megfelelnünk, miközben soha nem volt még annyi lehetőségünk az öltözködés terén is, mint most. Többé-kevésbé kialakult ízléssel bolyongunk a vállfák erdejében, mindig jobbat akarva vagy az újdonság ízét keresve. Kevés nő van, akit teljesen hidegen hagy az öltözködés: a cél az, hogy elfogadható kinézetünkkel beilleszkedjünk, vagy vonzó nőként pozitív benyomást keltsünk, de emellett számtalan más pszichológiai mozgatórugó is létezik.

(fotó: tumblr.com)

Az, hogy milyen ruhadarabokat viselhetünk, már szinte alig van nemhez, korhoz vagy társadalmi helyzethez kötve. Az anyagiak is egyre kevésbé befolyásolnak, hiszen ha valaki szorgosan járja a turkálókat és a leárazásokat, akár fillérekből állíthat össze magának minőségi ruhatárat. A szabadság nagyobb önkifejezést tesz lehetővé. A kisközösségek átalakulása és felszámolódása egyúttal a kirekesztettség rémét is elaltatja kicsit: ezért lehet az, hogy nagyvárosban élők változatosabban mernek és tudnak öltözködni. Itt azonban egy nagyobb közösség mércéje alá esünk: akaratlanul is viszonyítjuk magunkat a kortársainkhoz, a celebekhez vagy a naprakészség és jólöltözöttség ideáljához.

A jó öltözködés alapja azonban a testi-lelki önismeret. Ha nem az alkati típusodnak megfelelő szabású vagy színű ruhát viselsz, kényelmetlenül fogod magad érezni. Ugyanez áll a lelki alkatra is: egy megrögzött bohém nem fog jól mutatni visszafogott üzletasszonynak öltözve, és fordítva. Minél mélyebben ismered önmagad, annál jobban fogsz öltözködni, és annál kevesebb felesleges ruhadarabtól dagad majd a szekrényed. Kisugárzás nélkül persze még a legstílusosabb outfit is rád aggatott jelmez lesz.

A mosolytalan modellek kifejezéstelen tekintete a nagyvárosi életmódról beszél, és arról a mumusról, amit elidegenedésnek becézünk, és majd egy évszázada kísér minket csendesen. A modellek felettünk járnak a tömegtől elkülönülő, arisztokratikusság pózban, mint az önzés élő szobrai, akik a testükből és a testüknek élnek. Aki túl sokat foglalkozik az öltözködésével, a műkörömmel, a frizurával, az valami más, fontosabb dologtól vonja el idejét – gondolhatjuk a sztereotípiák mentén, és talán igazunk is lesz. Ennek torzképe a pincsikutyát cipelő cicababa.

Az öltözködés egyben fogyasztás is, ezért etikai következményei vannak. Lassan a médiában is nagyobb hangot kapnak a környezetvédelmi hatások és a divatipar hatása a harmadik világra, de egyelőre nem ez az első dolog, ami a divat szóról eszünkbe jut. Az ál-környezetkímélő, zöldre festett áruk marketingfogásként működnek, a tájékozatlan, jóhiszemű vásárló pedig nyugodt szívvel teszi őket a kosarába. Automatikusan vásárolunk. Nem gondolunk bele, hogy a ruhánk színezőanyagául szolgáló festék maradványait legközelebb az ebédünkben kapjuk vissza, a szekrényben századikként sorakozó pólóval pedig, ami talán felmosórongyként végzi, egy arctalan rabszolga éhbérért dolgozott. A szociális és ökológiai tényezők egy termék kapcsán szinte láthatatlanok számunkra, és a legtöbbször elkeserítő képet mutatnak, ami a saját problémáink fényében még akkor is eltörpül számunkra, ha egyáltalán megállunk felette.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy az egész divatvilág a Gonosz terméke, és egészében megvetést érdemel. Az európai ruhagyárak munkakörülményei minden bizonnyal humánusabbak és környezetbarátabbak. Egyes divattervezők még törekszenek is arra, hogy környezet- és emberbarát termékeket bocsássanak piacra. A vásárlók hozzáállása, a törvényi szabályozás sokat javíthat a helyzeten, tehát minden rajtunk múlik. A globalizálódott világban szinte mindenki hatással van mindenkire valamilyen módon.

Ne befolyásoljon minket a magazinokból ránk néző, komor arcú és távolságtartó nőideál. Tájékozódjunk, vásároljunk tudatosan, és belülről építsük az önbizalmunkat – hogy tisztább legyen a kép tükrön innen és túl is.

Sziasztok, fräulein vagyok. Romantikafüggő.

fräulein on air: varga vivien a.

Első felvonás, Duna part, éjjel fél 12 kor. A víz fekete hullámai lágyan tükrözik a város fényeit, valamelyik hajóról a Kék Duna keringő szól. Kettesben vagyok egy angol sráccal. Pár órája ismerkedtünk meg. Első pillantásra szimpatikusak voltunk egymásnak. Jött a duma meg a pia, a csók és ideszöktünk, hogy kettesben legyünk. Itt szótlanul, összebújva, nézzük a panorámát. A giccset már csak a mondandója fokozza: Nem megyek nélküled haza Angliába. Tudom, nem ismerlek, de Te kellesz nekem. Te vagy "The One". Gyere velem.

Filmszakadás. Nyilván sehova nem mentem. Egy hétig tartott az ostroma, a telefonom óránként ötször üzenetet jelzett. Nem is akár milyeneket. Vallomásokat, buzdításokat, terveket, hogyan élhetnénk együtt egy számomra ismeretlen szigeten, a jövőbeli új otthonunkban. Fényképeket róla félmeztelenül lefekvés előtt, kócos hajjal reggel, a kályháról, amit hideg estéken begyújt s csak rám gondol. És tudjátok mit?

                                                                                                     

Az őrületbe kergetett.

Második felvonás. Két héttel később.

Otthon fészbukozok. Első számú képzeletbeli szerelmemet nézegetem. Moszkvában él, és alkoholista újságíró. Sok bennünk a közös, tehát tuti hozzám tartozik. Már látom magunkat egy lepukkant kislakásban dideregni. Fontolgatom, hogy végre meglátogassam. Ő az igazi. Tuti. Az alkoholról majd leszoktatom.

Közben rám ír egy gyerek, akibe régen szerelmes voltam, de aztán idővel kiszerettem belőle. Nagymamám jól megfogalmazott bölcsessége a következő: Szard le őket, de úgy őszintén, és maguktól tapossák a  lábtörlőd. Nagy igazság. Nézem, ahogy szaporodnak a szavak a csetablakban, és arra gondolok, mennyire örültem volna ennek egy évvel ezelőtt. De már nem örülök. Nem kell. Viszont a remény hal meg utoljára, holnap szülinapja van a volt pasimnak. Milyen szerelmes volt belém. Biztos most is az. Lehet nála kellene lehorgonyozni. Ha csak nem volna olyan...olyan buta vagy nem tudom. Műveletlen. De az angol meg miért nem ír? Mondjuk, úgyis csak munkás volt.

És itt kezdődik A CIKK.

Fotó: Kalmár Mádhava (http://www.madhavaphoto.com)

E szomorú, de igaz bekezdés után, levontam a következtetést. Ha egy nő azt mondja "nem", az nem nemet jelent. De nem is "igen"-t. Hanem azt, hogy "igen, de csak ha kitalálod, mit akarok".  Minden csajos csevegés lényege: A pasi nem adta bele (szerintünk) a maximumot. Nem rendelt pizzát, se hintót. Nem tepert le rendesen, ha kellett volna, vagy túlságosan, amikor nem kellett volna. Nem volt nála elég pénz, vagy kérkedett a pénzével, és ezért sznob. Ha orvos, akkor az a baj, ha kőműves akkor az. Hát de kérem, mégsem házasodhatunk diplomával rangon alul! De egy nőgyógyász akkor is fura.

Mi ez, hogyha nem perfekcionizmus. Ami mindenhová berágta magát társadalmunkba, de főleg a nők fejébe. A szlogen a következő: gyors legyen, és tökéletes. Mint egy sajtburger.

Beteg. A diagnózis: romantikafüggőség. A pop-pszichológia már a 90-es években jegyezte a tüneteket. Felfedezője az amerikai pszichológusnő Anna Wilson Schaef. A romantikafüggő nő - tézise szerint - valóban elhiszi, hogy egyszer megjelenik a tökéletes hercege, és minden gondja megoldódik. Egy generációs betegség, ami főleg nőket érint, mert felfelé törünk. Mert tökéletes munkát akarunk tökéletes fizetéssel, tökéletes családot tökéletes férfiúval. És így soha nem elégszünk meg senkivel sem.

A romantikus filmek alá Bridget Jones, de még a Szex és New York is éppen erre a szenvedélybetegségre építenek. A szenvedésnek egyszer csak vége lesz, és lám, tán éppen amellett találod meg a boldogságodat, akit az elején karót nyelt szerencsétlennek tartottál, vagy egyszerűen konoknak és kezelhetetlennek. Ezért aztán lapozhatjuk a listát. Ki is volt ilyen? Jézusom, tán ő az?!?!? Lehet találkozni kéne vele...

A szomszéd kertje mindig zöldebb, és távolról a hegy sem olyan hideg. Nagyon tudunk projektálni. Ezért minél messzebb van fizikailag, vagy akár érzelmileg valaki, annál érdekesebbé válik a beteg nőnek. (Külföldiek előnyben!) Mert tökéletes projekciós felületet képez. Ezért gyakori, hogy a komplikált szakítások meg a rossz pasik, akik szemétként bánnak velük úgy hatnak a nőkre, mint fény a lepkére. Egy eleve komplikált ügy több mindent rejt magában, mint egy szépen, kereken lezárt kapcsolat. De egy szerelmet valló angol úriember a Duna parton...na ne. Too much.

Az "ügy" itt azért találó szó, mert ez teszi ki a  romantikafüggőket: nekik nincsenek kapcsolataik. Egyik "ügyről" a másikra repülnek. És közben azt állítják, komoly kapcsolatot keresnek. Pedig dehogy. Esélyt nem adnak rá. Az elvárások annyira szigorúak, hogy egy Brad Pitt kinézetű Vilmos herceg sem állná ki a próbát.

És kiket lehet végül hibáztatni? Persze, apáinkat. Michael Mary pártanácsadó legalábbis így látja: mivel a kisfiúknak mindig ott van az anyukájuk, nem szenvednek hiányban. Ezért felnőtt korukig annyira fel tudják magukat szívni női törődéssel, hogy sokkal inkább le is tudnak mondani a női 100%-os mellbedobásról. Eközben a kislányok kezdetektől fogva hiányolják apjukat. Mert későn ér haza munkából, vagy mert egyszerűen nem jó a kapcsolatuk egymással. (Ha körbekérdezzük barátnőinket, leginkább utóbbit hallhatjuk.) De most, most be akarjuk hajtani a férfi törődést, és olyan legyen, mint a rég várt esti mese apánk szájából. Mi vagyunk a legszebbek, a legügyesebbek, és kiérdemeltük a szuperlatívumot. A modern nő valójában önbizalomhiányos és várja  a megváltást, kívülről. Hiába olvas Coelhót, Oravecz Nórit meg jógázik a belső békéért. Elveszett és gyenge, mint volt.

Szomorú tény, szomorú szenvedély. De az első lépés a gyógyulás felé a felismerés. Segítségért keresse fel legjobb barátnőjét, vagy olvassa a pesti fräuleint. Segítünk a leszokásban.

Kortalan korkérdés

„Amúgy te hány éves vagy?” kérdezi tőlem fürkésző tekintettel a srác, akivel órák óta beszélgetek. Tizennyolcnak nézek ki, de úgy beszélek mint egy 40 éves, vagyis lövése sincsen, válaszoljak. Eltalálta. Megint csalt a látszat, ezt éppen neki kellene tudnia a 35 év élettapasztalatával, de ezt inkább nem vágom a fejéhez. Mint ahogy azt sem, hogy a buli előtt Disney-slágerekre kentem ki magamat 28 évesre. Úgy látszik nem jött össze. A tény, hogy tegnap Super Mariót játszottam őrjöngve, lehet még jobban összezavarná. Inkább hallgatok, és nem tárom fel életkoromat. Mert úgy látszik, semmit nem mondhat el rólam.

Az életkor úgy működik az emberek között, mint egy rendszám. Jön a kérdés, és lesz egy felelet. Beazonosítás. A kocsi innen vagy onnan származik, az illető ide vagy oda tart. 20 évesen egyetemista, 25 évesen pályakezdő, 30 évesen család, 40 évesen érett ember, és így tovább. Ha nem így volna, meglepetésükben hátrahökkennek a kérdezők. Ilyen fiatalon már anyuka? Ilyen öregen saját lakás? Jézusom, még mindig nincsen érettségie?

Persze közhelyes, hogy az életkor nem szükségszerűen azonos a mentális korral. Mégis ez alapján ismerkedünk és ítélkezünk. Még önmagunkról is. Korban számoljuk a céljainkat. Így éppen az az x-szer eltelt 365 nap határozza meg, mennyi időnk van még hátra, mi kellene és mit kellett volna hamarább tapasztalnunk. Mintha csak ez 365 nap tenné ki a különbséget régi és új énünk között, úgy mérjük végig a 14 évesre saccolt dohányzó leányt a villamosmegállóban. Fuj, ilyen fiatalon füstölög. Én bezzeg vártam 16 éves koromig.

Pszichológiai szemszögből nem számottevő az úgynevezett „kronológiai kor”, ami még nem is azonos a biológiai korral. A kronológiai kor csupán az évek számolása, és valójában nem mond el semmit a személy fejlődéséről. A személyes fejlődés ugyanis mindenkinél teljesen egyéni és úgymond sorsához kötött. Még a biológiai kor, a test öregedése sem mérhető években. Ez szimpla genetika. Ha a sejtek osztódnak, a kromoszómák velük tartanak. A kromoszómák pici kalapokat hordanak - felnőttesen fogalmazva telomerák helyezkednek el a tetejükön. Ezek a telomerák minden osztódással rövidebbek lesznek, míg el nem fogynak. A kromoszóma nem élhet telomera nélkül, a sejt meghal, és mi minden pici sejthalállal  öregszünk. És a sejtek nem a karóránkat nézik.

De a mai ember sejtjeinek már jó a kalaposa. Durván 30 évvel tovább bírják a kalapok. Emelkedett életszínvonal, tudatosabb energiabeosztás, kevesebb méreganyag, több bió meg ökó és így tovább. Több ideig élünk biológiailag, mint lelkileg, a szellem öregedése ezért jócskán kitolódik. A pszichológiában éppen ezért nem számít az életkor. Hanem az élmények. Azok a küszöbök, amelyeken életünk során átléptünk, és azok a lépcsőfokok, melyek leküzdésével előrébb haladtunk. Sikerek és kudarcok: első szex, első meló, egy haláleset, egy válás vagy egy súlyos betegség. A modern pszichológia szerint az emberi élet feladatok megoldásából áll. Például megszeretni a tanulást és képesnek lenni intimitást kialakítani, szocializálódni. Hogy valamikor a húszas éveinkben átlássuk és elfogadjuk életünk megélt történeteinek és kitalált elképzeléseinek egyvelegét. Ha ez bekövetkezik, megtaláltuk pszichológiai szempontból a bölcsesség csíráját, melyek körülbelül 30 éves korunk után csak külső behatások révén tud tovább fejlődni. Az élmények, és nem a haldokló kromoszómáink határozzák meg valódi életkorunkat. Tudjuk ezt, persze, de mintha mindig elfelejtenénk. Egy állásinterjún manapság még mindig számottevő az a bizonyos x, hogy hány kört tett a nap születésünk óta. Milyen misztikus, így belegondolva. De valljuk be, nehéz is lenne másképpen. Az emberek szeretik a határidőket és a rendszámokat, így szagolgatják egymást. Az alternatív kérdés, hogy milyen meghatározó élményeid voltak, amelyek azzá tettek, aki vagy, nem túl időgazdaságos, másnap reggelig ülnénk az állásinterjún.

Viszont ha az átlagéletkor kitolódik miközben a világ változik, lehet újra kellene gondolni elvárásainkat magunkkal és másokkal szemben. És huszonévesen elfogadni azt, hogy az első munkahelyedet is simán otthagynád Super Marióért, de talán még 30 évesen is Halász Juditra ropod.

Az élmények tesznek öreggé. A buliból hazabarangolva ez a tudat futtatja a hideget a hátamon. Megint öregebb lettem egy élménnyel, és megint halasztottam a szakdogaírást. A fenébe, 23 éves vagyok, és még mindig nincsen diplomám.

(nyugi azóta lett)

varga vivien a.

A mosolygás fintora – avagy a csalóka optimizmus

Az optimizmus manapság felértékelődött és – higgyük el – tanulható. A könyvpiacot elárasztják az optimista bibliák, és jó páran hallhattuk már, hogy nem realisták, hanem kishitűek vagyunk, ha nem fogunk bizakodva a dolgokhoz. Amit akarunk, megszerezhető, a kellő hozzáállással. Pedig tény, hogy némi pesszimizmus is szükséges a siker eléréséhez.

ne gondokat fújj fel, hanem bubikat. . . - s ha szétpukkadnak? 

Ez a világ „a lehető világok legjobbika”. Legalábbis G.W. Leibniz filozófus szerint. Egy kimerült Európában, a harmincéves háború után fogalmazta meg ezt a tételét, mely 1710-ben eszmévé vált. Azóta állandó hadakozásban áll rettegett ellenfelével, a pesszimizmussal. De az optimizmus javára dőlt a mérleg.

Mert az optimizmus, azt mondják, sikeressé tesz. És kutatások szerint vakmerővé és realitás-vesztetté is. Mert az ízig-vérig optimista csak a sikereket írja a saját számlájára – a balsikereket átutalja a véletlennek, a körülményeknek vagy embertársainak. Ebből a tényből kiindulva, nehéz bebizonyítani, hogy az optimizmus tényleg hajtóerő a siker felé, vagy csak interpretáció kérdése.

Tény, hogy a legtöbb ember előbb tudja elképzelni, hogy nyer a lottón, mintsem azt, hogy egy súlyos sorscsapás, mint például egy betegség nehezíti meg hátralevő életét. Ez a fajta bizakodás, a gond nélküli jövő szövögetése velünk született és elengedhetetlen az élethez. Egy bizonyos agyterületünkön külön helyet foglal el. Néhány kutató szentül állítja, hogy éppen ennek a vidám agyrészünknek köszönhető az emberi tudat:

Az ősembernek valamikor fel kellett tűnnie, hogy akár mit is csinál, a végén a halál vár rá, és ezért valójában hagyhatja az örök málnaszedegetést és mamut-gyilkolást, és nihilista felsőbbrendűséggel várhatná a környék gyilkos oroszlánját. De nem ezt tette, ha tudott is a halálról, továbbhaladt és azóta sem állt meg, egy biológiai sikert a másikra aratott. A kutatók szerint az ember tudomásvétele véges idejéről a tudat igazi ára, és éppen ezt az idejét szeretné maximálisan kimeríteni, az optimizmus segítségével.

Hogy mindannyiunkban van némi optimizmus, nem tagadhatjuk. Szaknyelven ezt „optimism bias”-nak hívják, vagyis optimista torzításnak, ami az egész életidőnk felett uralkodik. Ez a torzítás minden kultúrában jelen van, ezért kijelenthető, hogy az ember alapvetően optimista, persze tudattalanul. A jövőnket általában szebbnek képzeljük, mint amilyen valójában lehetne. De a tavalyi 1 hetes nyaralásra Horvátországban is szebb visszaemlékezni, mint azt újra átélni. Emlékben jó marad, még ha a hét 5 napján szakadt is az eső és az útitársaink az agyunkra mentek. Amire emlékszünk nem a 80% unalom és kártyajáték a poshadt sátorban, hanem az a multikulti parti a tengerparton és az esti fürdőzés. Vagyis nem csak a jövőnket szépítjük folyton, hanem a múltunkat is. Nagyon is hasznos ez a rózsaszínben pancsolás, hiszen kinek lenne kedve továbbmenni, ha minden lesújtó pillanatra pontosan emlékezne, és ha tudná, hogy még milyen szörnyű emlékek várnak rá a jövőben.

De ugyanígy a jelenünket is gyakran túlbecsüljük. Egy 2008-as kutatásban a Chicagói egyetem kimutatta, hogy az emberek 20%-al szebbnek hiszik magukat, mint amilyenek valójában. Erre a tényre fényképek segítségével hívták fel a figyelmet: a résztvevők akkor böktek rá a leggyorsabban saját igazolványképükre, ha azt előzőleg megszépítették a kutatók. Szintén érdekes az izraeli Weizmann Alapítvány eredménye, mi szerint a diákok 20%-al túlsaccolják a lehetőséget, hogy a következő hónapban valami jó dologban vesznek részt, mondjuk egy randiban.

Érdekes tény, hogy az ember általában pesszimistább, ha polgárként kérdezik országa jövőjéről. Például Németországban: az állampolgároknak csak 28%-a tekint optimistán Németország jövőjére; miközben a résztvevők 63%-a bízik a saját, sikeres jövőképében. Tehát elkülönítik magukat országuk jövőjétől. Mint kiderült, ez a hozzáállás globális méreteket ölt, ez a kontroll illúziója: amit saját magunk befolyásolhatunk, gyümölcsözőbbnek látunk. Ilyen módon működnek a nyerőgépek is. Pedig hiába nyomkodjuk a gombokat, a gép már eleve a véletlennek él, és az első gombnyomással dönti el, nyerünk-e vagy sem. A kontroll illúziója függővé tesz a játéktermen kívül is, és kéz a kézben jár az optimizmussal.

Az optimizmus illúziója persze nagyon is szükséges. Enyhíti a jövőfélelmet és bátorságot ad a folytatáshoz, de – mint sok minden – ez is arány kérdése. Az túlzott optimizmus akár életveszélyes is lehet. Tehát nem véletlenül fog el minket egy természetes kételkedés a könyvesbolt „Segíts Magadon” polcai között, még ha szeretnénk is önerőből sikeresek és szerencsések lenni. A pesszimizmus nem az optimizmus ellenfele, hanem segítőtársa: általa vagyunk képesek helyesen belőni képességeinket, így véd a csalódástól. Emellett a legjobb cenzorunk is, és sokszor még magasabb szintekre hajt, mint ahogy azt az optimizmus egymaga megtehette volna. Vagyis ha már leveszünk egy könyvet arról a bizonyos polcról, vegyünk mellé statisztika tankönyveket és nihilista orosz regényeket is. Így biztos nem árt meg az optimista bódulat.

 (Amúgy az irodalom: Tali Sharot: The Optimism Bias – A Torz of Irrationyally Positive Brain. Pantheon Books, New York./Ellen J. Langer: The Illusion of Control. Yale University. )

puszipá,

varga vivien a. 

Ha igen, miért nem? – Barátság férfi és nő között

fräulein on air: Varga Vivien A.

„Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?” – kérdezte Karinthy Frigyes. Saját korában tiszta volt a válasz, mégpedig: Nem. A kérdés manapság megválaszolatlan. Befészkelte magát baráti köreinkbe. Ideje aktualizálni.

két jó barát (forr.tumblr)

A probléma főleg akkor üti fel a fejét, amikor új párkapcsolatba lépünk. Saját viszonyainkkal tisztában vagyunk, legyen az nő vagy férfi, lényeg, hogy barát. A jobbik felünket mégis rossz szemmel nézzük, ha ellenkező neművel vigadozik, a féltékenységet ezen ingoványos talajon jól lehet táplálni. „De ő csak barát!” mantrázza a kedves, és akaratlanul is agonizálni kezdünk. Akaratlanul, mert mégis csak modern, szabadelvű emberek vagyunk, és tudjuk nagyon jól, hogy létezhet barátság a két nem között - vagy mégsem?

Az aggódásunk ezzel a kérdéssel kapcsolatosan nem a mi személyes szűklátókörűségünk, hanem egy örökölt hagyományminta, amit nehezebben tudunk magunkról levetni, mint gondolnánk. A férfi és nő között barátság ugyanis viszonylag új keletű dolog, és mi magunk sem tudunk 100%-ban hinni benne.

Bár az androgün kultusz már neki állt kiradírozni a határokat, a Vénusz és a Mars még mindig nem egy bolygó, hanem kettő, és ez a barátságokat is merőben meghatározza. A kérdést megnehezíti az a tény, hogy a barátság és a szerelem hasonlóan működnek. Mind kettőnek egyfajta "lélekrokonság" képezi az alapját, ami ráadásul testileg is kimutatható: Phillippe Rushton kanadai pszichológus kutatásai szerint a barátok "lélekrokonságát" valójában a genetikai rokonság okozza. Vagyis:

Barátoknak és szeretőknek hasonló a genetikai állományuk. Ezzel magyarázható, hogy általában szeretjük barátaink szagát (ha tudatosan nem is érezzük), és persze hogy a szag alapján választunk párt. Naivan, biológiailag szemlélve tehát nem találunk ürügyet arra, hogy az egyik sráccal miért járunk, a másikkal meg miért csak barátkozunk. Nem is itt van a kutya elásva. Hanem sokkal mélyebben.

Lionel Tiger antropológus, szintén kanadai, kissé közhelyesen, de mégis az őskorban véli a férfi- és ezzel szemben a női barátság gyökereit felfedezni. Mint tudjuk a férfiak vadásztak, és a nőkre maradt a többi unalmas tevékenység, mint bogyókat csipegetni és gyerekek után szaladgálni. Egyedül mamutra vadászni felért volna egy öngyilkossággal, tehát a férfiak elég korán megtanultak egy közös célért összefogni. Ennek a maradványait megfigyelhetjük focimeccseken is, ahol a teremtés koronái együtt bömbölnek a gólokért. Egy férfi baráti köre ezen felül kiterjedtebb, és azóta is közös aktivitáson, cselekvésen alapszik, olyan elvek mellett mint a lojalitás és a tűzön-vízen át kitartó hűség.

Bogyószedegetés közben pedig mi mást tehettünk volna mi fräuleinok, minthogy férjeinkről és anyósainkról panaszkodjunk, lelkizzünk és a szomszéd barlang lakóiról pletykálkodjunk. A női barátságban viszont ritka a lojalitás, mert a gyűjtögetés inkább vetélytársakat faragott belőlünk; nyilván a saját családunknak akartuk a lefrissebb gyümiket és legzamatosabb hernyókat. Ha mégis akad egy igazi barinő, a hűség nagyobb mértékű lehet mint a férfiaknál. A női baráti kőr ezért szűkebb, de intimebb, a hangsúly nem az együtt csináláson, hanem az együttérzésen van.  Szóval együttérzés kontra együtt-csinálás. Ez az alapvető akadálya a férfi-női barátságnak, de nem az egyetlen.

Mert persze végül, de nem utolsó sorban, a szexualitás sem éppen segít az akadályok leküzdésében. A Journal of Social and Personal Relationship felmérése legalábbis egyértelműen bizonyította, hogy a férfi-női barátságokban, ha minimálisan is, igenis ott bujkál a szexuális vonzalom. Ezeken a barátságokon belül a férfiak inkább hajlanak a szexuális közeledésre, mint a nők, akik ritkábban lépik át a barátság határait.

Egy további fontos tényező a szocializálódás. Egy ellenkező nemű testvérrel rendelkező ember jobban tud viszonyulni a nemek közötti különbségekhez, és jobban ki tudja aknázni a férfi-női barátság előnyeit: a felszabadulnak az agymenés terheitől és az ökörködnek, a férfiak pedig becsülik, hogy kiönthetik a szívüket.

Kérdéses marad az a végső tényező, ami szerelmet, és nem barátságot teremt két ember között, ha már a "lelki rokonság" megvan. Gyakran a szerelmet kizáró feltételek hozzák létre a nemek közötti barátságot, mint például egy másik ember vagy társadalmi normák. A volt pasi legjobb barátjával egyszerűen nem illik összejönni, és egy pár évtizeddel idősebbel sem. De a leggyakoribb kizáró ok - valljuk be - a másik külseje. Ha fejre állítjuk, akkor sem fog jobban bejönni az a kedves pasi. Szomorú, de tény.

Karinthyra visszatérve, nos, ő azt vallotta, hogy annyira tud férfi lenni, mint amennyire nő az adott nő. A mi világunkban talán elképedne, mert eléggé semmilyennek érezhetné magát, főleg még pár évtizeddel később. A nemek közötti barátság feltétele az androgün tudat: ugyanis minél jobban azonosul valaki saját nemével, annál inkább nem tudja elképzelni, hogy barátkozna ellenkező nemű személlyel. Egy hagyományos értelemben vett nőies nő és egy férfias férfi között csak szexuális kapcsolat alakulhat ki. De itt már új szelek fújnak: a nők férfiasodnak, a férfiak elnőiesednek. Hogy ez jobb lesz-e vagy sem, majd kiderül. Megyek hernyót szedni.

  

Negyed élet, full pánik - a quarter life crisis

fräulein on air: Varga Vivien A.

Így, szeptember elején, újra hülyét kaphatunk. Kezdődik az egyetem, a nyár megy, a parák meg a stressz jönnek, és egy kérdés kíséri őket: Minek?

A félelmet és a nyugtalanságot mindnyájan ismerjük. A sok kérdést, melyek nem hagynak minket nyugodni, melyek miatt folyton pörög az agyunk. Vajon jó egyetemi szakot választottunk, vajon megfelel-e nekünk az a munkakör, amibe már elhelyezkedtünk? Tudjuk-e kamatoztatni diplománkat? Tudunk-e magunknak egzisztenciát teremteni minden segítség nélkül, nőként, saját anyagi forrással? És mi lesz a családdal? Mikor alapítsunk sajátot? Akarunk-e egyáltalán? És a pasi hozzá mikor bukkan már fel?

Ismerős?

Ez a kapunyitási pánik.

A „quarter-life-crisis”, avagy magyarul a „kapunyitási pánik” fogalma először a 90-es évek végén jelent meg, Alexandra Robbins és Abby Williams Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your Twenties című könyve nyomán. Ekkor vált ismert, „pop-pszichológiai” kifejezéssé.

Már a 80-as évek végén felfigyeltek arra a jelenségre, hogy szinte befásult, céltalan és töprengő pályakezdők lepik el a munkapiacot Amerikában. Mára globális és komoly problémává vált.

Most döntsél, Alice.

A kapunyitási pánikban szenvedő fiatalokat két táborba lehet osztani. Először is ott vannak azok a fiatal kollégáink, akik már túlélték az egyetemi éveket és elhelyezkedniük is sikerült újonnan szerzett diplomájukkal. Azt gondolnánk, a nehezén már túl vannak, hiszen jó és stabil állásuk van. Lebeg előttünk a klisésszerű kép, ahogy reggel 7 kor nyögve felébrednek, egy kávé után útra kelnek szeretett irodájukba, ott hajtanak 8 órát, telefonálnak, gépelnek, rohangálnak. Sikerült szert tenniük egy kisebb vagyonra, anyagilag jól állnak. De este a kocsmában panaszkodnak. Nem tölti ki őket a munkahelyük, nem érzik azt, hogy értéket hoznának létre. Csak a mókuskerék örvényében sodródnak, és nincsen kilátás változásra, mert a változás mindig veszélyt rejt magában. Ott hagyni a biztos munkát és pénzt, új szerencsét próbálni teljesen más pályán a mostani munkapiaci helyzet tudatában…vakmerőség, nem is bátorság kell ehhez. Ettől a gondolattól kiveri őket a víz, inkább futnak tovább a mókuskerékben, a stressz közben szétszedi az idegeket és pszichoszomatikus tüneteket gyárt.

Eközben az egyetemisták a bizonytalan lét szféráiban lábatlankodnak, közben tanulnak és (néha) kirúgnak a hámból. A jövőre inkább nem gondolnak. Amíg csak lehet, próbálnak az egyetemi fészekben maradni, egy diplomát halmoznak a másikra, de egyikkel sem tudnak igazán mit kezdeni. Nem is akarnak. Az önállóság még ráér. Az egyetem biztonságot nyújt, kedvezményekkel jár, ráadásul jó esetben még fel is néznek az emberre. A bizonyosság, hogy ennek is vége szakad valamikor mégis aggodalomkeltő, és a jövőjükkel kapcsolatos homállyal párosítva ők is stresszelnek, depressziósak lesznek, szoronganak, esetleg pánikbetegek már az egyetemi évek alatt.

Tény, hogy a fiatal nők sokkal többen tapasztalják ezt a fajta krízist: az első nőgeneráció, amely teljes egészében ki mer állni álmaiért és nem a tűzhely mellett kavarja ábrándjait. A fiatal nők helyzete azért súlyosabb, mert ott van a család dolog is, és a gyerekvállalás szavatossági ideje, a hírletten ketyegő „biológiai óra”; akkor is, ha még messze van a határidő. Ezért is nyomasztja őket jobban a párválasztás, mint ifjú hímtársaikat. De példa, hogyan kellene munkát és családot egybeolvasztani sehol nincsen azon a kitárulkozó horizonton, és a Szex és New York-ból sem fogjuk megtudni.

Összességében „rövidlátóak” a mai fiatalok, nem látnak konkrét, hosszú távú célt maguk előtt, ami nyilván mindenfajta emocionális menekvésbe hajszolja őket. A pánikoláson túl következik a látszólagos „lustaság”, ami valójában mély elégedetlenségből eredő cselekvés-képtelenség. Magyarországon még inkább lesújt az elégedetlenség, a politikai és gazdasági helyzetből kifolyólag. Sokan csak külföldön látnak esélyt maguknak, de a legtöbb esetben ez is csődnek bizonyul. Ugyanis nem lehet elmenekülni az érzésektől, nem lehet a régi élettel együtt itt hagyni a létbizonytalanságot. Egyetlen út van kifelé, hogy valahogyan leküzdjük egzisztenciális aggodalmainkat, ott, ahol gyökereznek.

A kapunyitási pánik a jóléti generáció betegsége. Egy olyan fiatalnak, akinek tényleg küzdenie kell a túlélésért nem sír a szája, mert nincsen ideje bőgni. Kitanul egy szakmát, elmegy dolgozni, és örül a pénznek. Ha igazi létbizonytalanság van, küzdés van, nincs mese - tehát tényleg nem a szegény fiatalok betegsége ez. A társadalom közép- és felső- osztályában harapózott el. Kevesen voltunk komoly egzisztenciális krízisben, hiszen a szülők pénz-ernyője és emocionális mankója mellett simán eléldegéltünk. Háború, durva politikai nehézségek tanúi nem voltunk, de nagyon is a jólét és a kényelem haszonélvezői. Ijesztő, mennyien laknak még 30 éves korukban is otthon anyucinál. Minek saját háztartás, ha anyu mossa piszkos gatyáinkat és úgyis anyu főztje a legjobb. Minek menni, ha jó itt minden? Bajtársunk tehát elterül a tévé vagy az internet előtt, és szívja magába a médiát, ami már nem titulálja túl szexinek „Hotel Anyucit”: siker, pénz, önmegvalósítás, pörgés. A hotelban meg hirtelen elégedetlenség, önvádolás, ebből kifolyólag depresszió. Krízis.

photo: Fruzsi Molnár Photography (http://fryatwoodstock.tumblr.com/)

Álmodozni megtanítottak, de tenni a célok eléréséért távol áll tőlünk. Ezért állunk neurotikusan a kapunk előtt, nem merünk bemenni, egyedül nem. A kutatások alapján a kapunyitási pánik további fontos tünete, hogy a fiatalok notóriusan egyedül és elhagyatottnak érzik magukat, holott erről szó sincsen. Soha nem fordítottak ekkor figyelmet a fiatalkorúakra, mint manapság, soha nem élveztek ennyi előnyt.

Mi hát a megoldás? Rá kellene jönni, mit akarunk.  Ha van konkrét célunk, amiért úgy tartjuk érdemes dolgozni, enyhíthetünk pánikolásunkon, ehhez viszont elengedhetetlen az önismeret: Kideríteni, mit is akarunk valójában, anélkül hogy másokra vagy a médiára hallgatnánk. Hazai kutatások szerint ugyanis a karrierminták 30%-át a média adja, 35%-át a család, 25%-át a baráti kőr.

A fiatalkori krízis az önmegismerésről szól, mely a felnőtt létet megalapozza. Kár, hogy sokan megfutamodunk előle, és inkább örökre gyerekek maradnánk. Könyörgöm, van olyan csaj aki 30 évesen is Hello Kitty-t hord, és legtöbben még mindig gerjedünk a  rózsaszínre. Az örök fiatalság őrületét persze fokozza a média, ugyanis az egyenlő a szépséggel, a szépség pedig tuti sikert hoz.

Elengedni a szülői házat, az anyagi és érzelmi függést nem könnyű, ezt tudjuk. Nem vagyunk hozzászokva a kényelmetlenséghez, pedig sokunknak jót tenne egy kisebb pofon, mert valljuk be, elkényeztetett a mi generációnk. Ezüst tálcán várja önmaga tálalását is. Mert nehéz ügy ez a felnövés, nagyon sok gonddal jár. Egyedül érezzük magunkat abban a bizonyos kapuban. Pedig mennyire előnyös helyzetben vagyunk sok szempontból. Nagyot nem eshetünk, és valójában nem vagyunk egyedül, mert karnyújtásnyira van a segítség.

De kényelemből soha nem születik olyasmi, amire büszkék lehetünk, pedig erre vágyunk. Érdemes dolgozni magunkon. Az egyetemi évek éppen erre jók. A már megszerzett munkahelyen is rengeteget tanulhatunk önmagunkról, esetleg léphetünk a váltás felé. A kapunyitási pánik tényére ne lepedőként tekintsünk, ami alatt elbújhatunk. Inkább segítsen átlendülni a problémákon, mert „a felismerés fél egészség”, ahogy a pszichológusok szokták mondani.

Önállóságunkon és kitartásunkon csiszolni, elvárásainkat önmagunkkal és az élettel reálisra szabni kiváló első lépések. Tisztába kerülni önmagunkkal és kézbe venni saját életünket nem csak nehéz, de izgalmas is. Ha tudjuk, miért küzdünk, nem kell kaput nyitnunk, hanem csak ajtót – és azt mégis mennyivel könnyebb kinyitni.