Utazás a vénuszdomb körül

[fräulein on air: Varga Vivien A.]

Csak idő kérdése, míg ki nem nő egy újabb szőrszál. Sőt! Ha egyet kihúzol, öt újabb jön eltemetni az elsőt. Ez a helyzet a bozonttal is: amennyire ellenezték eddig, most hirtelen irtó menő lett. Kösd pórázra a hónaljkutyát, irány a bokros vénuszdomb!

öööööh...ok.

A női bozontos rehabilitása is csak idő kérdése volt. Egy furcsa érzés lengi most körül a világot. Az, hogy a nők többet érdemelnek. Jobban és többet teljesítenek, mint a férfiak. Mintha hirtelen ráébredt volna erre a nők többsége. Annyi sérelem van ebben a női kollektív tudatban, hogy most tisztán érezni egy lelki hadjáratot a férfi nem ellen: Micsoda, a férfi leszarja az öltözködését? Hordjunk XXL pulcsikat és boyfriend nadrágokat behemót futócipővel! Nesze. Nekünk sem muszáj tetszetősnek lenni. A férfi nem tud viselkedni, káromkodik és jobbra balra kúrogat? Leszarja, mi jó neked az ágyban? Akkor öcsém tessék, tudok én is olyan bunkó lenni, felállítom a farkadat és úgy hagyom, görcsöljön csak hajnalig. Aztán röhögve elújságolom ezt a barátnőimnek.

Hát innen kérem már csak egy lépés a természetes szőrzet. Kinek nem jutott még eszébe az első láb után feladni az egész borotválósdit. Nem beszélve a rettenetesen fájdalmas gyantázásról és epilálásról! Hála a magas pornókultúra análfixációjának amúgy is bővült a gyomtalanítandó helyek száma, ami ráadásul egészségügyileg nem is veszélytelen.

És minek ez a sok szenvedés? A férfiakért. Holott a legtöbb meg sem érdemli, mert agyilag 16 éves és a farka köré csavarja  a világot. A megbántott nő tehát bosszút akar. Mit vesz el tehát a férfitól? A vaginát. Az ártatlan kopaszbarackból rejtélyes afrót csinál, ami fogtól meduzáig bármit rejtegethet! A férfi ősfélelme, a freudi vagina dentata (fogas vagina) újra életre kelt!

Vénusz borotválkozott!

A szőr meg a haj ősidők óta hatalmat szimbolizál. A borotválás mindig egyfajta védelem és erő elveszítése. A híres Vagina Monológokban van az a rész, ahol a férj csak úgy hajlandó lefeküdni feleségével, ha a kopasz az intimzónája. Szegény nőnek rémálom, mert a bőre nem bírja és kipattogzik, másrészt védtelenségként éli át. Ez egy pár évtizeddel előbb játszódik, mikor még nem volt divat a borotválás. Persze, van a bozontban valami vad, egy fajta titok és bátorság. Statement-szerű. Olyan "leszarom, mit gondolsz rólam, így kell elfogadnod." 

Miközben a kislányosra borotvált punci már semmi titkot nem takar. Ott van leplezetlenül, védtelen és átlátható. És ez is a borotválás lényege: egy ilyen világban nem nőhet szőr, ahol még az ánusz is rózsaszín, a punci púderezett, ahol minden homogén színű. Átlátszó irodaház, átlátszó fanszőrzet, semmi zsákbamacska! Na és persze a pornók miatt is kopaszítunk: A borotválási kultusz körülbelül a 90-es évek közepén kezdődött. Amikor a pornóiparban nagy divatba jött az orális szex, hirtelen mindenki brazilban utazott szőrügyileg. (Eközben a legtöbb férfi vígan növeszti ma is tovább a bermúda háromszögét. Nekik persze lehet. És jobb is, aki ült már szúrós bőrön, tudja, miért.)

A mi generációnk már borotváltan nőtt fel, ezért furcsa rezervátumot növeszteni. És felmerül a kérdés: Ha megtesszük, és lefeküdnénk valakivel, nem futna ki a világból? A gondolat, hogy valaki nem tart minket kívánatosnak, azonnal megöli a bennünk élő amazont. És, tipik nő, a lázadás előbb végződik mint kezdődik, hiúságunk miatt. Holott New Yorkban már a próbababák is bush-ot hordanak.

A szépségnek egyébként egy egyszerű receptje van: mindig a rendhagyó szebb. Tehát a sivatagban mindig az oázis. A férfiak is átélhették nem rég a dús szakáll revival-jet. Tudományos vizsgálatok alapján kiderült, hogy a nők döntő többsége mindig a szakállas pofát találta érdekesebbnek, feltéve, ha egy csoport borotvált között mozgott. Talán ez az intimszőrzet comeback-jének titka is: ami ritka, az szép. Jó, hogy nem kell minden divatot követni. Majd a celebek ezt is elintézik helyettünk. A New York Times már kikiáltotta az intimszőr szabadságát, Madonna már előkotorja a hónaljszőr parókát. És tényleg, valahogy nem is néz ki olyan rosszul...vagy de?

Vizsgázz szeretetnyelvből

fräulein on air: Varga Vivien A.

Nem segít még egyszer mondani. Hangosabban, artikuláltan beszélni sem. Külföldi, na. Nem érti, mit beszélsz. Ja igen, akkor mondod angolul. Bukta, ezt sem érti. Ez esetben mit csinálsz? A legtöbb ember szerencsétlenkedik tovább saját anyanyelvén, majd ráun a dologra. Aztán szakít - ez nem a bábeli torony, csak egy mezei párkapcsolat.

Egy kozmopolita világban, ahol mindenki tud legalább két nyelven beszélni, pont a hétköznapi dolgok okozzák a legnagyobb problémákat: mint az érzelmi nyelvek. Minden, ami offline, nehéz. A két ember közötti, szemtől-szembe kommunikáció bonyolult. Hibák és félreértések, vádolások, sértődések, mi egy más. A párkapcsolat - talán a szülő-gyerek kapcsolat után - a legnehezebb vizsga. Addig születésünktől kezdve gyakorlunk, hebegünk-habogunk, de soha nem szólalunk meg tudatosan. Végig bukdácsoljuk a beszélgetéseinket. Pedig ezt egyszerűen ki lehet küszöbölni: a szeretetnyelvvel.

Ami első hallásra úgy hangzik mint valami müllerpéteres  ezofogalom, pszichológiai eszköz mások és saját boldogságunkhoz. A szeretetnyelvet Gary Chapman amerikai párterapeuta találta ki (Five Love Languages), alapja az egyszerű felismerés, hogy minden ember különböző szeretet-megnyilvánulásokat igényel a másiktól. Hála az égnek nincs annyi szeretetnyelv, mint ember. Csak öt van. Öt nyelv, amit meg kell tanulni. A szeretetnyelvet krízisben lévő párkapcsolatokra és házasságokra találták ki, mert az emberek ezen a fajta kapcsolaton stresszelnek sajnos a legjobban. Pedig a családi és baráti kapcsolatok legalább ennyire fontosak és nem kevésbé mentesek félreértésektől, és mindenféle szörnyű veszekedést meg lehet spórolni a szeretetnyelvvel.

Csak figyelem kell hozzá. Nézni kell az embert, hallgatni, hogy mit mond, és rájönni, melyik szeretetnyelv az öt közül az övé. Mind az öt jót tesz az embernek, de csak egy hat igazán a szívére, a többi kevésbé. Lássuk tehát, íme a típusok:

1. Az elismerő szeretetnyelv

Hát aztán, ki nem hall szívesen szépet és jót magáról? A legtöbb ember mégis vonakodva fogadja el a dícséreteket. Főleg nők szabadkoznak szívesen, mintha egy bók elfogadása rögtön arrogánsnak hatna.  Sőt! Rossz híre van mostanság a bóknak. Férfiak is egyre kevésbé használják, kutatásaim szerint azért, mert félnek, hogy elcsépeltre sikerül, vagy mert úgysem veszi komolyan egyik nő sem. Egy "tudományos" magyarázatot is hallottam, miszerint az angol compliment, ami ugye bók, a a latin complimentare szóból ered, jelentése "kiegészít". Egy kiegészítés meg valahogy olyan pejoratív. Minek kiegészíteni, ami amúgy is jó?

Ha így gondolkodnánk, nem kellene ékszer sem meg szép bútor, csak minimalizmus, hűtő, rezsó, wc, zuhany. Ugye, hülyeség.  Minden a kiegészítőn múlik. Elvégre azok hangsúlyozzák a személyiséget. Az a gyanú áll fent, hogy éppen azoknak a nőknek az elismerés a szeretetnyelvül, akik viszolyogva fogadnak el dicséretet. Éppen, mert sokat jelent nekik, visszautasítják, mert erre nevelték, de közben belül nagyon is örülnek neki és feldobjuk egy jó szóval a napját. A férfiak zöme általában szó nélkül elfogad, vagy akár követel is elismerést, sokuknak ez az elsődleges szeretetnyelve. Ne fukarkodjunk tehát bókokkal. (Bár..a híres "milyen voltam" kérdés. Erről viszont nyugodtan le lehetne szokni, ha meg kell kérdezned, már gáz van, apám.)

2. Az együttlét szeretetnyelve

Este lefekvés előtt találkozni nem elég. Van az a típus, aki csakis együtt töltött, minőségi idővel érzi szeretve magát. Egy jó bor, egy beszélgetés, telefont kikapcsolni. Ennek az embertípusnak az a legnagyobb sértés, ha percenként a telefonodat csekkolod, vagy ne adj isten el kezdesz csetelni. Ez, őszintén szólva, marha nagy modern kori taplóság. Mindenki a legnagyobb természetességgel csapja az asztalra a telefonját, hogy látókörben legyen, de akkor mi a fenének rezgésfunkció? Jó lesz az a táskában vagy a zsebben is, ha csak nem egy élet múlik egy híváson.  Beszélgetésen kívül közös programokat is lehet tervezni, lényegében mindegy, hogy mi az, de emlékezetes legyen, egy közös élmény, egy életünk idejének egy része.

3. Az ajándék szeretetnyelve

Ajándékból sem jó minden. Egy hanyagul bevásárolt akárminek senki nem örül, ha piszok drága volt, akkor sem. Egy kavics is többet ér ennél, ha valami személyes töltése van. Az ajándék-típus azt becsüli, ha a másik észre veszi, milyen az ízlése, mi tetszik neki - milyen ő valójában. A karácsonyi ajándék nem ér. Ilyenkor a legbénább is be tud szerezni valamit, nem nehéz elfelejteni, ha mindenhol szaloncukor és bumfordi mikulások csüngenek. Az igazán szép ajándékok szívből jönnek és váratlanul. Talán az ajándék-típusnak a legfrusztráltabb, mert az ajándék a legritkább szeretet-megnyilvánulás. Pedig ez az első nyelv, amit az ötből megtanulunk: kisgyerekek még gyakran ajándékoznak talált tárgyakat, apró kavicsokat, virágszálakat, saját kezűleg festet képeket - ez a szeretet legkézzelfoghatóbb és legláthatóbb jele. Ha egy olyan emberrel állunk szemben, aki úgy tűnik semmivel nem elégedett amit szeretetből csinálunk, próbálkozzunk egy apró figyelmességgel. 

4. A szívesség szeretetnyelve

A nagyik szeretetnyelve. Amikor már szétrepedsz a húslevestől és az öt töltött paprikától, még rád akarnak tukmálni egy óriási meggyes pitét. Ha nem bírod, kicsit sértődötten néznek és fagyival próbálkoznak. Ez nagyon idegesítő lehet, de meg kell érteni, hogy nekik ez a szeretet. Persze a mi generációnk is termel messiásokat, ők azok a barátok, akikre mindig számíthatsz és a pokolig is elmennének érted. Ha az idegeidre is mennek anyáskodásukkal, hagyni kell őket, és így is kell nekik kellően visszafizetni a szeretet. Gyakran, mint a megbecsülés nyelvénél, éppen ez a típus akadékoskodik, ha segíteni akarunk. Ilyenkor meg kell állapítani, tényleg nem akarja-e a segítséget, vagy csak mondja, kényszeríteni senkit nem kell.

5. Az érintés szeretetnyelve

Ölelni kell, folyton ölelni és simogatni, vagy csak a kezét fogni. Alapdolognak kellene lennie minden kapcsolatban, de ezt sem használja az emberiség elég gyakran. Magyarországon még kevésbé, mint másutt. Külföldi fiatalok leginkább öleléssel köszönnek egymásnak. Nem, mintha a két-arc-puszi nem lenne tré chic. De egy öleléssel nem lehet összehasonlítani. Érvek, hogy nem is kell mindenkit egyből megölelni: igen, én is így gondoltam. De az igazság az, hogy ez a leggyorsabb út a barátsághoz és sok érzelmi gátat felszakít akár az első találkozónál is. Az érintés annyira elementáris, hogy pillanatokon belül mindent megváltoztathat. Akinek ez a nyelve, amúgy is bújós típus. Az elején talán csak gyakrabban ér hozzád mint azt idegentől megszoktad. Ebben az elkeserítő, hogy sokan összetévesztik flörtöléssel vagy szexuális tapizással, holott erről szó sincsen, és a szegény kezdeményezőt melegnek/perverznek/szerelmesnek titulálják. Jól megszexualizálódott a világ, most meg arra kellene törekedni, hogy csökkentsünk az örökös szexualizáción. Szomorú.

Ezt olvasva biztosan mindenki azon gondolkodott, mi lehet a saját szeretetnyelve. Amilyen egyszerűnek tűnik, hiszen csak öt "dialektusa" van, olyannyira nehéz megállapítani magunknál és másoknál is egyaránt, melyik lehet az. Mindegyik szeretetnyelv szimpatikus a maga módján, hiszen csupa jó dologról van szó. Mindegyikhez értünk is egy kicsit, de csak egyet értünk meg igazán. Segítségként alapul szolgálhat a saját család: egy jól működő családi atmoszférában melyik az a nyelv, amit legtöbbször használnak, egy rossz légkörben melyik, amit legkevésbé? A többlet, illetve a hiányzó nyelv valószínűleg a saját nyelvünk is. Nem árt egyszer végigzongorázni mind az öt nyelvet magunkon, megfigyelni adott esetben, melyikre hallgat a szívünk leginkább. Ha ez után rájövünk, tisztábban ki tudjuk mutatni szeretet-igényünket a külvilág felé és sokkal kiegyensúlyozottabbak leszünk. 

Az élet, amit álmodunk

fräulein on air: Varga Vivien 

egy barátnőmnek.

Mindig is erre tanítottak. Álmokat megvalósítani. Kiskorodtól kezdve erre törekszel. Vagy papás-mamást játszottál, vagy a barbi-babáidat öltöztetted, olyanná, amilyennek magadat képzelted. Állatorvos voltál, színésznő vagy királylány, vagy persze minden együtt. Ken, Barbie egyetlen szerelme, minden este hazajött egy csokor virággal a kezében, hogy aztán a rózsaszín cabrioban kiruccanjanak. Úgy képzelted, veled is ez fog történni. Fel akartál nőni. A közhiedelemmel ellentétben, egy gyerek sem szeret igazán gyerek lenni. Ki akar törni a szülő felügyelete alól. Saját lakást, saját kocsit. Saját munkát. Saját élményeket. Saját életet. Nem gyereknek, felnőttnek lenni jó. A gyerekkor visszasírásának egy oka van: a feladás.

grafika: Varga Vivien

Mert felnősz, és észreveszed, hogy semmi nem olyan, ahogy gyerekként képzelted. Egy kicsit legyintesz is talán. Úgysem lettem volna jó színésznő/állatorvos/királylány. Úgy sincs olyan, hogy nagy szerelem. A realizmus kegyetlenül betöri a szép jó világod ajtaját, s ott is marad. Ezentúl együtt várjátok minden nap az életet. Nem mozogtok. De néha összesúgtok.

- Mi lenne, - kérdezed tőle, - mi lenne, ha mégis csak megpróbálnám? Otthagyom az állásomat, és azt tanulom, amit szeretnék. És jó leszek benne.

- Nem fognak felvenni. Lehet. Inkább maradj itt velem, majd talán magától alakul. Igyál inkább még valamit.

- De magától semmi nem alakul. Vagy igen?

- Akkor menjél. Ha te is munkanélküli akarsz lenni. Ha mindenképpen fel akarod adni az otthonodat. A városodat. A megszokott légkörödet. Ha koppanni akarsz, és a végén az utca sarkán akarod találni magad, a CBA melletti csövik mellett, menjél.

- Igaz. - Nézitek tovább az ajtót, azt, ahonnan az úgynevezett realista életszemlélet besuhant, valamikor, nem is tudod pontosan, mikor. Valamikor az első kudarc és az utolsó visszautasítás között. Ő az eszed, rá támaszkodsz, most is.

- De akkor mégis mire várunk?

- Hát arra, hogy jobb legyen.

Valami benned még sem adja fel. Nézel ki az ablakon, számolod a csészenyomokat, de álmodozol. Csengetnek. Sajnos csak a szomszéd, a cinikusság. Hírekkel jött. Valakinek sikerült, azt mondja, közben úgy elterül a  kanapédon, mintha csak otthon lenne. - Képzeljétek el, - kezdi, - barátnőtöknek sikerült. Kiment Afrikába önkéntesnek. Körülbelül egy hete. Azt mondja, jól van. Pah, meddig, kérdezem én? Míg aids-es nem lesz. De akár egy malária is elég, amit valami bushmanntól elkapott. Hakuna Matata, ubuntu, kampec.  Hahaha!

Én mondom, ennyi pénzt pazarolni ilyen marhaságra, hülye is lennék. Önzetlenség, hogy el ne röhögjem magam. Az egész világ élményekre van kihegyezve. Élménytársadalom. Van, aki koromsötét szobákban vacsorázik, csak hogy megtapasztalja, milyen vakon enni. "Vakrandi". HA. HA. Ha. Aki vonattal megy Kína felé, több ezer mérföldet, na az sem normális.  Egy büdös vonaton egy csomó ruszkival, később Dzsingisz Khannal. Kínja felé menjen inkább.  HA. HA. HA. Hát te meg? Mi van a szemedben? Könnyek, ne tán csillogás? Maradj csak a helyeden. Jó itt neked, az eszed mellett. Hiszen megvan mindened. Na mentem, nem bírom a  naivitásodat.

Így éltem. Sokszor. De nem rég felcsendült egy szám a rádióban. Éppen reggeliztünk. Az eszem nem halotta, de szíven ütött:

                                                                  One day baby, we'll be old

           Oh baby, we'll be old

              And think of all the stories that we could have told.

És eszembe jut. Nem feltételes múltban akarok beszélni öregkoromban. Nem akarom, hogy valaha is azt mondjam, hogy HA. Azt, hogy HA bátor lettem volna, megcsináltam volna. Megpróbáltam volna. Ehelyett inkább azt mondanám, bátor voltam. Megpróbáltam. És ha kudarcot is vallottam, ha estem is, felálltam újra. Mert bátor voltam. És mert talpra álltam, erős is voltam.

És ha sikerült, akkor szerencsés is voltam.

Felöltöztem, és szó nélkül kimentem az ajtón. Nehéz volt. Túl sokszor álltam már a küszöbön, hogy elinduljak. De jöttek az evilági dolgok: a mindig hiányzó pénz, véget nem érő pánikrohamok, mindig éhes kényelem.

De megtaláltam a kulcsot. Egyszer kell útnak indulni, és a lábad visz magától. Nem csak a CBA-ig.

(Néha visszanézek. Néha visszamennék. De már nem találom az utat. Szerencsére.)

Gügyögj, üss, alázz, tépj. Emancipálódj.

fräulein on air: Varga Vivien A. 

Eme figyelemfelkeltő cím után biztosan várják a nagy durranást. Csak egy pár szexuális szó kell, hogy az ember felébredjen a laptop-bambulásból. Vagyis évszázadok óta nem változtak az emberek: elejtünk pár vaginát és fütyköst, máris lázban ég mindenki. Még ha úgy is teszünk, mintha nem érdekelne. Szégyellheti magát, kedves olvasó. De tessenek maradni, tényleg erről lesz szó.

Máris témánál vagyunk. Ma már mindent kimerünk mondani, le merünk írni, ha (viszonylag) szabad országban élünk, és sokkal többet meg tudunk engedni magunknak, mint mondjuk a szüleink. Gyorsan változtak az idők. Ahelyett, hogy cikket írnék péntek este, fel mehetnék egy párkereső oldalra és benevezhetnék egy hármas szexbe; vagy kipróbálhatnám, milyen egy sokkal idősebb tatával, miután perkált egy háromfogásos vacsiért a Gundelban. Megtehetném.

Photo: Olivier Zahm (forr. http://purple.fr/diary/tag/sex/?page=17)

Milyen csodálatos szexuális szabadság. Miután a nőt szabadon eresztették, mintha kinyitották volna Pandora szelencéjét, az emberek megbolondultak. A jó test mindenek felett, de ha nem kapunk, megteszi a rondábbik is. Hajnali négy után, részegen úgyis tök mindegy már, milyen zsákbamacskát visz haza az ember. Ott aztán kijön az állat a zacsiból, és mindenféle undormányos dolog történhet, amire hamvas korában mégsem számított volna az ember lánya. Kínjában ráadásul - gyakran - engedi.

Hogy mik lehetnek ezok a dolgok? Ennek csak a fantázia szabhat határt. Fojtogatástól pelenkázásig mindent kitalál a teremtés koronája. A normálisabb törzsi szokásokhoz tartozik még a - persze nem teljes erőből való - ütés. Vagy a gügyögés. A "kukimuki picipunciban" nagyon kiábrándító tud lenni, de később legalább lesz min sírva vihogni a barátnőkkel. Ugyanígy van ez, amikor a férfi kedvenc pornósztárjaitól idéz. Mintha egyszer csak rossz filmbe keveredtünk volna. De a legtöbben mégis belemegyünk. Miért?

Mert valamiért úgy gondoljuk, mindent ki kell egyszer próbálni. A nagy élménytársadalom sodor minket magával. Hiszen a többiek is csinálták már, akkor én miért nem vállalnám az anált? Az ember mintha ebben a pontban - az individualizmus ellenére - semmit nem változott volna, megy a tömeggel tovább, és egy percig nem kérdőjelezi meg, akarom-e ezt egyáltalán. Nem kell csodálkozni, hogy a mai 12 évesek ott tartanak, ahol mi 25 évesen sem.

Ha valami maradt az emancipáció előtti időkből, akkor az a férfi-központúság. Mindig kedvükben akarunk járni. A nőiesességnek az az ismérve, hogy szereti mások gondját viselni, a hálószobára is kiterjed. Jó, ma nincs kedvem orális szexhez. De ha annyira akarod, hát legyen. Mélytorok? Persze, mindegy, hogy hánynom kell tőle meg bekönnyezek. Neked kedves, bármit. Ja, hogy téged éppen ez stimulál. De jó, akkor persze. Sorry, ha fel is jön valami a gyomromból.

Mi történt velünk, fiatal nőkkel? A válasz egyébként kézenfekvő. A pszichológus megmondja.

Az ember mindig harmóniára törekszik. Ha a mérleg egyik oldalán többlet van, igyekszik kiegyenlíteni, hogy egyensúlyban maradjon. Az emancipált nők ugyanezt teszik. Minél inkább sikeresek az üzleti szférában és minél önállóbbak, annál inkább vágynak a kemény szexre. Vagyis kit hibáztathatunk, ha a pasi, aki az előbb még oly kedves volt, a fejedet tépi kopaszra, amint a szerelmi fészkébe értettek? A korszellemet. A pasik egyre bizonytalanabbak, tehát legalább az ágyban hagy legyenek királyok. És mi is annyira bizonytalanok vagyunk régi minták miatt "hatalmunkkal" kapcsolatosan, hogy több évezredes "genetikai megszokásból" megengedjük. Mindent megengedünk. Aztán már csak sokat. Utána keveset. Jó esetben.

Nevezhetjük mindezt a női emancipáció hátulütőinek, és elgondolkodhatnánk rajta, nem férfi gondolta-e ki az egészet. Mert mióta létezik a "felemelkedésünk", a nők még többet vesznek  a vállukra, még többet akarnak nyújtani, még többet szenvednek. Igaz, hogy mehetünk szavazni, dolgozhatunk amit akarunk, sőt, katonanőnek is el lehet menni. De nem kapunk ugyanannyi pénzt. Nem muszáj (per pillanat még) gyereket szülni Magyarországon. De ha szülünk, dolgozni és háztartást is akarunk vezetni. Sőt, szabad a vásár szex terén, és mindenki azt hangoztatja, hogy 30 pasival az ágyadban nem vagy kurva, "csak" nimfomán. De azért pusmognak a hátad mögött, ribanc. Még jó, hogy szeded a fogamzásgátlót.

Na igen a "gyógyszer".Mindenki jöhet, mindenki elmehet, de gyerek nem lesz. Maximum kényelem, real feel óvszer sem kell a bikára, mert úgysem akarja felhúzni. Csak a tested megy tönkre tőle, amire annyira büszke vagy. Pedig kondizol, szolizol, tépegeted a szőrszálakat halálos kínok között. Hát igen, meg kell szenvedni a szépségért. Megéri? Így, hogy nem biztos, hogy neked is jó lesz? Hogy lehet, elkapsz valami csúnya betegséget? Ugyan. A "tudom, hogy Te is ezt akarod" nem csak a molesztálók, hanem szinte az egész férfi nép jelmondata. Igen, akarom? Bűzlik az egész emancipáció-akarás. És tánc közben ezért markolásszák szemtelen természetességgel a farkukat. A te kezeddel.

Azt mondják, a lovagiasság kihalóban van. Én azt mondom, nem kell csodálkozni. Amíg a legtöbb nő ugyanúgy viselkedik mint a sarki kurva, férfiként én sem lennék másképpen ezzel. Gyakran már nem is értékeljük a lovagias gesztusokat. Pedig milyen szépek. Szép, ha kinyitják neked az ajtót. Ha belesegítenek a kabátba. Jó érzés, ha meghívnak egy italra. Vagy ha segítenek felcipelni a bőröndödet az aluljáróból.

Szó sincs róla, hogy nem támogatom az emancipációt. Igenis, tegyen minden nő, amit akar. valósítsa meg önmagát. Mehessen szavazni. Dolgozzon, amit szeretne. Rendben van. Legyen nagy pofánk, ha kell, és ne kelljen félni egy szaftos pofontól. De ne gondoljuk magunkról azt, hogy mindent egyedül tudunk viselni. És ne menjünk bele olyan dolgokba a szex terén, amit nem igazán szeretünk, a férfi kedvéért.

A férfiak - mellékesen - ez ügyben úgy viselkednek mint a rossz óvodások. Mikor a randi első sörét már úgy hozzák, hogy "a másodikat te veszed" és mikor az emancipációra hivatkozva nem segítenek maguktól levenni a poggyászodat a vonaton. De azért a vasalást meg a takarítást ránk hagyják. Mert abból "úgyis jobbak vagyunk". Ők eközben jobban tudnak meccset nézni. Vagy X-Boxozni. (Pedig nem.)

Ha már itt tartunk, a Teczár-botrány elég jó tükröt tartott Magyarország emancipáció felfogásának. Körülbelül két hétig ment a vita, hogy jogosan jelentette-e a Doboz úgynevezett "pozitív" diszkriminációját, hogy a nők nem fizetnek belépőt. Szerintem, jól tette hogy megszólalt. Szeretnék ugyanannyi pénzt kapni, mint egy férfi. És kötelességemnek tartom, hogy ugyanannyit is fizessek, mint egy férfi. Olyan nincs, hogy csak az egyiket, a számomra "előnyösebbet" vállalom. Igaza volt abban, hogy a nő válik végül árúvá, ha ingyen megy be. A legérdekesebb az egész históriában, hogy csak a férfiak nyögtek fel. Hogy most aztán "kanbuli lesz a Dobozban, hülye buzi Teczár". Miért, nekünk alapból nincs pénzünk? A nőket nem kérdezték véleményükről. Ez esetben szó sincs a szórakozóhely "lovagiasságról", amellyel annyira védekezni szerettek volna. Merthogy a hölgyeknek nem kell kint fázniuk... Ha valaki lovagias szeretne lenni, kifizeti szíve hölgyének a belépőt. De szeretetből, és nem muszájból.

És végül, ez a kulcsa a lovagiasságnak. Ne muszájból. Szeretetből, empátiából. Mert a nő testileg gyengébb, mint a férfi. Ezért segíts feltenni a babakocsit a buszra. És amit nem az erőkülönbséget végett tennének a pasik, mint a kabát és az ajtó dolog, legyen tiszteletből. Mert sokat teszünk a férfiakért. Szebbé akarjuk tenni az életüket, ha balul is sül el néha. Mert nekünk kellenek az apró gesztusok. Tiszteletből.

Ezen a tiszteleten kellene faragni minden téren, oda-vissza, férfinak és nőnek egyaránt, hogy az emancipáció szó ne is létezzen. Tisztelni kellene, hogy két nem van a világon, és örülni neki, segíteni egymást. Bármilyen elcsépeltnek is hangzik. A férfiaknak főleg az empátián kellene dolgozniuk. Hogy lássák, nem biztos, hogy minden nő pornószínésznő akar lenni, és ha nem is merik kimondani, vannak dolgok, amelyeket csak miattuk tennénk meg. Hogy szeressenek minket, mert mi nők ilyen hülyék vagyunk. A nők pedig dolgozzanak azon, hogy saját útjaikon járjanak, és merjenek nemet mondani. Ne kergessék magukat az őrületbe. Sem az ágyban, sem az életben.

Apádba vagy szerelmes.

fräulein on air: Varga Vivien A.

Sokszor hallhatjuk, hogy egy nő addig nem nyugszik, míg vissza nem tér a gyökereihez. Míg össze nem jön valakivel, aki olyan, mint az apja. Mit mondjunk erre? Utánajártam.

Most mindenki álljon meg egy pillanatra, és képzelje el az apját. Majd képzeljük el fiatalabb kiadásban magunk mellé. Az én apám barnahajú, kék szemű és magas. Iszonyú képessége van átlátni az embereken, nagyszerű a humora, jó a logikája, és szuperül be lehet vele rúgni. Valóban, egyezik az álompasimmal. Na de a megbízhatatlansága, a lustasága és trehánysága? Az örökös okoskodása? Hogy sokszor fontosabb volt  a buli a családnál?

Kurt Cobain és kislánya, +kiscica

Minél jobban belegondolunk apáinkba, annál inkább beleborzongunk  a gondolatba, hogy előbb vagy utóbb úgyis újra apánk mellett kötünk ki. Pedig pszichológiai vizsgálatok valóban ezt bizonyítják. A nők sokkal inkább apjukat keresik párjukban, mint a férfiak anyjukat a nőkben.

Na de mi lehet ennek az oka? Az apa az első férfi egy nő életében. Amikor a kislány ráébred, hogy kislány, gyakran elkezd rajongani apjáért, az anya pedig egyre inkább konkurens nőszemély. A kislány azon van, hogy legalább annyira csinos legyen mint az anyukája, és hogy az apuka őt bizony jobban szeresse, mint anyát. Az eszközöket simán ellesi anyukától, körmönfont női taktikákat, gesztikulációtól a műhiszti-ig mindent . Vagyis apa miatt vesszük kézbe életünk legfontosabb fegyvereit. A pszichológusok úgy szoktak fogalmazni, hogy az apa a lány első szerelme, és kulcsfontosságú hatása van a későbbi párkapcsolatokra, de a nő személyiségére is. A lány nem esik messze az apjától. Ha az apa erős, a lány is az lesz, ha az apa erre motiválja lányát.  Egy vizsgálat alapján kiderült, hogy szinte minden sikeres nő mögött egy erős apa áll, aki hisz a kislányában: bízik okosságában és talpraesettségre, önállóságra nevelte.

A párkapcsolat terén egy gond van: nem csak apánk szeretett oldalait keressük, és nem is azt kapjuk kizárólag. Apánk deviáns oldalai, kinek mi az, igencsak vonzónak tűnhetnek egy másik férfin, de csak az első héten. Utána ezek a tulajdonságai visznek sírba. Így válik a "spontán srác" megbízhatatlan köcsöggé, a "szenvedélyes férfi" erőszakos állattá, de valahogy mégsem tudunk tőlük szabadulni. Minél sérültebb apánkkal való kapcsolatunk, annál inkább nem fogjuk tudni kidobni a srácot. Mert apánkra ismertünk, és apánkkal nem szakítunk, mert így is elég fájdalmat okozott. Inkább arra sarkall minket, hogy ezúttal mi győzzünk: meg akarjuk változtatni, le akarjuk porolni a vadonatúj pasiról öregapánk hülyeségeit.

Úgyhogy FIGYELEM. Az apád rossz tulajdonsága a legnagyobb csapdád, amiből aztán örülhetsz ha ki tudod magadat szabadítani. Tisztában kell lenni, úgy általában, szüleink tulajdonságaival. Jó és rossz oldalukkal, és a mi pozíciónkkal: kitől mit örököltünk, mi formált minket, milyen viselkedésükkel hogyan hatnak ránk. Úgyhogy, ha gyakran ugyan azzal a  férfihibával találkozunk, érdemes meglátogatni apánkat. Vegyük jól szemügyre, vizsgáljuk meg jól, mitől mászunk falra amit csinál vagy mond, majd vessük össze visszamenőleg minden egyes pasinkkal. Aztán vonjuk le a konklúziót.

Ez szép és jó, de mi van azokkal a lányokkal, akik nem ismerik az apjukat vagy nagyon kevés időt töltöttek együtt? Az apanélküli lányok egy dologban hasonlítanak szembetűnően: hihetetlen jó sztorikat mesélnek, és emellett gálánsan is hazudnak. Még nem tudni, hogy mi köze az apa-nélküliségnek a verbális ügyességhez, de a leghíresebb példánk talán Astrid Lindgreen harisnyás Pippi-je, aki ugyebár folyton fantasztikusnál fantasztikusabb mesékkel rukkolt elő, főleg kitalált apjával a főszerepben. (Akiről a végén kiderül, valóban olyan őrült bohém, és Pippi minden szava igaz róla.)

 Párkapcsolat terén általában ezeknél a nőknél figyelhetőek meg a legnagyobb extrémek: vagy világéletükben cuki kislányt játszanak és eltarttatják magukat egy dollárpapával, vagy kegyetlen irodai amazonokká vértezik fel magukat. Mindkettő apapótlót keres, a cicababa kívül, az amazon önmagában.

Az apa-lány kérdés még mindig homályos folt a pszichológiában, messze nem beszéltek és írtak róla annyit, mint az anya-fiú kapcsolatról. De aki teheti, világosítsa meg saját foltját. Sokkal egyszerűbb tudatosan régi sémákból kilépni, mint eszeveszetten kapálózni a sötétben. Úgyhogy, sörözz apáddal, másszál falra tőle ahányszor csak tudsz! Mert ha apádat kibírod, akkor a világon bármelyik férfit.

Lájk, bök és comment - a flörtölési barkóba

fräulein on air: Varga Vivien A.

Ó, mily boldogságos pillanat! Egy pár üzenet és tucatnyi értesítés. Repes a szívem, végre történik valami az életben. De várjunk. Miért lájkolja az ex pasim az új profilképemet? És a másik miért nem válaszol már három napja egy érbevágó kérdésre? És a helyes kollégám miért jelölt be? Úristen, akar tőlem valamit?

Visszasírhatjuk gyerekkorunkat, mikor legfeljebb egy vezetékes telefon volt a háznál és órákig foglaltuk szüleink bosszúságára (és akkor még micsoda számlák voltak, hoho). Amikor nem volt szokatlan, hogy váratlan vendég áll az ajtó előtt, pedig éppen most jöttünk ki a zuhany alól.

Most bizony tuti nem csenget be a fehér herceg anélkül, hogy bejelölt volna facebook-on hónapokkal előtte és nem folytatattok volna chat-csatát. A kommunikáció első foka manapság nem a biccentés vagy a pislogás, hanem a facebook. Mi, fräuleinok persze kivülről vágjuk a kommunikációs ranglétrát:

1. facebook

2. Whatsapp és viberes társai

3. SMS

4. Skype

5. IGAZI beszélgetés

(tudományos forrás Girls c. sorozat, 1.évad 1.rész)

"Írj már...írj...ÍRJ!!!" (Forrás: Girls/ HBO)

Ha több csajjal laksz egy lakásban, rendszeresen felcsendül az a bizonyos hisztérikus kiáltás ami egész nemzedékünkre jellemző. "Jézusom, RÁM ÍRT!!!!" Ilyenkor a teljesen őrült nőszemély tanácsokat kér, mit válaszoljon arra, hogy "Szia." Nevetséges. Elhatároztam, hogy utánajárok a korképnek. Taglaljuk tehát, szigorúan, első lépcsőfokunkat: Le facebook. Az olvasó fantáziáját kérem, képzelje most el mint egy igazi kis kocsma-kávézót, ahol a sarokban zenegép áll. Kapaszkodjon meg.

0. A bökés

A neve - program. No comment.

1. A bejelölés

A "Jézusom, rám írt!" sikoly előtt nyilván az "Úristen bejelölt" mormolás áll. Ha a facebook igazi élet lenne, a cigarettafüst oszlódna a zsúfolt kocsmában, és ott állna valaki előttünk, aki bemutatkozna. Nyilván érez némi szimpátiát, ha csak azért is, mert egy helyen dolgozunk - bár akkor inkább a közösen elviselt sors kötelez. Ha nem, az üzenet egyértelmű, szimpatikus vagy, ismerkedjünk. Ezért mindig a jelölő van veszélyesebb helyzetben, felajánlja magát. Tehát a jelölés bizonyos mértékben bátor tett. Meghív egy pálinkára. Elfogadjuk.

2. A Chatelés

Itt kezdődik a java. Az átkozott csetablak. A füstös kocsmánk vendéglistája. Lássuk, ki van fent. Na ne, szőke herceg is?!

Hányan ültünk már ott a sarokban, anélkül, hogy oda jött volna hozzánk beszélni. Stírölheted, káromkodhatsz, nem ír rád. Berakod végül Billy Holidayt a youtube-on, avagy kocsmabeli zenegépünkön, és leiszod magad. Még mindig nem beszél veled. Pedig esküdni tudtál volna, bejöttél neki, amikor részegen hazafelé botorkáltatok. Hát nem jelentesz neki semmit?!

Egy igazság van az életben, mégpedig az, hogy mindig akkor történik minden, amikor legkevésbé várod. Abban a szent pillanatban fog felcsendülni a chat-hang, amikor egyáltalán nem azzal vagy elfoglalva. Munkaközben, szeretkezés közben, vagy, élő példa, amikor elment a net. (Lakótársi hiszi: "Neked sincs neted? ÚRISTEN, PEDIG MOST ÍRT RÁM!")

Ennek egy másik variációja, amikor már lerágtad mint a tíz körmödet és elhatározod, hogy az élet rövid, lesz ami lesz alapon ráírsz te. Kitalálsz valami banális kérdést vagy infót. De mindig a "És te amúgy hogy vagy"- a kulcskérdés. Ami még nem is teljesen őszinte. Mert egy okból mész oda hozzá virtuális kocsmánkban - kétségbeesésből. És ezek után, hogy elrángattad  söre mellől, várod, hogy most már vigyen haza, vagy egyenesen a templomba.

3. A zeneküldözgetés

Ez a műfaj akár új kutatási terület is lehetne. Megfigyeléseink szerint következő a helyzet:

A nő szinte csak szakítás után küld zenét, amikor vissza akarja szerezni a férfit. Manipulációs praktikáink egyike, túl is tárgyaltuk. A pasi viszont akkor küld zenét, amikor a csaj bejön neki. 

Gondoljunk csak bele, mikor mennek oda férfiak a zenegéphez? A valós életben is észrevehetjük, hogy erre a feladatra leggyakrabban ők vállalkoznak. Biztosak a zenei ízlésükben. És soha nem ok nélkül raknak be egy számot. Mindig az imponáláson van a hangsúly. Nem felétlenül azon, hogy bárkinek jó legyen. Ök profitáljanak belőle! Elsősorban szerenádnak szánják, vagy a haveri társaságnak ("Emlékeztek még, de gecire leittuk magunkat erre anno?!") vagy az elbűvölendő leánynak ("Nagyon nagy zene. És hallod a szólót? Eszméletlen!").  Ezért éppen olyan zenét fog választani, ami szerinte valami olyasmit mond el magáról neked, ami neked tetszene. Például: raszta vagy? Berakja Bob Marley kedvencét. Rocker? Jöhet a Rammstein. Szofisztikált neurotikus vagy? Jöhet minden, ami 1950 előtti. A madarak csiripelnek, az az ürgék nyomkodják  a linkeket. Ilyen egyszerű.

Na de jön a bökkenője. Márpedig, hogy ezt később nem kérhetjük tőlük számon. Ha már az ötödik zeneszámot küldi, és te kérdőre vonod, miért, nem lesz válasz. Csak a "csak". Pontosan, mint következő napirendi pontunkban.

4. A lájkolás

Mátyás király tuti inna rá egy kupicával: a bűvös lájkgomb. Oly pici, mégis oly nagyhatalmú. A "foglalkozok veled meg nem is" apró királya okozhatja a legtöbb fejfájást egy naprakész facebook-os csajnak. Hogy miért? Ez a tétel:

Egy asztalnál ülünk, és elhangzik rólad valami. A lájk-gomb igazából bólintás: Igen, ez igaz rád. Igen, ez illik hozzád. Igen, ezt kell csinálnod. Egyértelmű, ha a szemed sarkában látod a pasi vigyorgó, egyetértő fejét, amikor azt mondják rólad hogy jól áll a mély dekoltázsú póló, rögtön elpirulsz örömödben s a következő taktikai lépéseken gondolkodsz. Ennek az ellenkezője is megtörténhet. Valaki posztol egy képet, amin szemmel láthaláthatoan  világodról sem tudsz és egy idegen ölében ülsz, és ő meg lájkolja. Igen. Pontosan ilyen ribanc vagy. Ez a lefordított üzenet. De ez ritkábban fordul elő.

A lényeg, hogy lájkgomb valakitől, akibe ne adj isten szerelmes vagy, manapság felér egy elsunyított érintéssel. Aztán eltűnik a kocsma sötét zugaiban egy másik csajjal. Szomorú, szánalmas. De ez van.  Mert a lájkgomb van, de még sincsen. Nem kérhető számon. És egy olyan világban, ahol minden számon kérhető, ez igazán szexuális fehér hollónak számít. Mert ő "csak úgy bólintott". A metakommunikációt csak mi képzeltük bele.

Metakommunikáció kontra telekommunikáció. Avagy érzelem kontra informatika. A HTML-kód a nőknek  szentírás, a pasiknál árajánlat egy csomó apró betűs kifogással. Az igazság az, hogy a nők szemében egy pasi üzenőfala egy üveggömb. Mindent, de mindent meg tudnak jósolni belőle. Hogy van e barátnője, milyen hangulatban van mostanában, hiányzunk e neki. Imádjuk a kémkedést.

A facebook egyáltalán nem könnyített a flörtölésen. Ezerszer nehezebbé tette. Mintha az életben nem lenne elég félreértelmezhető gesztus, a facebook még több gödröt ás egy másik dimenzióban, ahol pszichológusok szerint még sérülékenyebbek is vagyunk.

Emlékszik még valaki azokra az időkre, amikor a szakítás tényleg szakítást jelentett, és nem azt, hogy ezentúl csak a profilomat böngészheted? A szakítást, ez is pszichológiai tény, oly mértékben megnehezítették  a közösségi oldalak, hogy duplájára húzódott a lelki gyógyulási idő. Nem csoda, hiszen olyan mint a nemzeti dohányosnál leszokni a cigiről, a drog mindig láthatáron van - kár hogy csak délibáb formájában. Szakítani valakivel, és utána azt sem tudni, ki az utódunk csajügyileg...elképzelhetetlen.

Mi tévő lehet ilyenkor az ember, amikor éjjelenként kódokat fejteget és egymagában lelkizik? Törölni a kiszemeltet a barátok közül? Az túl feltűnő, a végén azt hiszi fájdalmat okozott (na ne!). Letiltani chat-ről? Előbb-utóbb úgyis visszarakod.

A válasz egyszerű:

CSAPD BE A KOCSMAAJTÓT. KÍVÜLRŐL.

Egy mítosz nyomában - a férfi és a szex. Avagy valljuk már be.

fräulein on air: Varga Vivien A.

Vannak dolgok, melyek csak akkor derülnek ki, amikor már túl késő. Ha szappanopera az életünk, igazából csak arról van szó, hogy permanensen rosszkor érkezünk mindenhova.

Fizikailag és érzelmileg. Vagy akár agyilag. Amikor aztán később utoléred a történteket, valahogy mindig ugyanarra jössz rá: a férfiak mind szemetek.

Így történt, hogy egyik éjjel intim körben egy bor mellett dumáltam egy pasival, akivel kavartunk, de valahogy soha nem jött össze a dolog, bármennyire s szerettem volna azt. Hova is vezetett volna máshova, mint a nosztalgiázáshoz.

Mint tudjuk, soha nem az a lényeg, hogy mi történt valójában két ember között, mert mindenki gyártja a saját maga narratíváját. Mindenki másképp meséli el. Tehát amit én akkor gondoltam, éreztem, ahhoz a másiknak köze sincsen. Kiderült tehát, hogy amit én természetfeletti találkozásnak véltem, azt a gyerek éppen nagyon is természetesnek vette: szex minden áron, és erre képes volt több ezer forintot áldozni. Pedig én azt hittem, jó volt beszélgetni együtt.

Tehát első konklúzió: a nők, akár mit mondanak, szeretik a pénzt. Még egy bölcsészlányt is elcsábít egy lazán előrukkolt pénztárca. Sőt, lelkitársat vél felfedezni a férfiban. Because of pénztárca.

Második konklúzió: egy pillanatig ne hidd azt, hogy nem lefektetni akarnak.

Nekem személy szerint, ezek furcsa felismerések. Soha nem akartam a férfiakról egyetemesen azt gondolni, hogy a "mi" náluk tényleg "én és a farkam". ( Mint ahogy azt Samantha mondja, akit muszáj imádnunk.) De amikor egy régi szerelmed már jegyben jár és mégis megcsalná veled a menyasszonyát, pedig róla végkép nem feltételeztél volna ilyet...akkor, gyermekeim, már az én pozitivista szemléletem sem bírja a nyomást.

Példát halmozhatnék példára. Egy barátnőről, aki halálosan szerelmes párjába, de az folyamatosan csalja. Úgy, hogy a csaj tudja. Aztán egy másik csaj, aki csak arra jó egy bizonyos pasinak, hogy részegen felhívja hajnalba s megdugja.

What is it about men? -kérdezte Peggy Lee meg kérdezem én. Tudományos és féltudományos válaszok némi kutatás után alább.

Ja. ( forrás HBO/ Via itsmejademartinez.tumblr.com)

Pszichoterapeuták azt állítják, hogy a szex a férfiaknak ugyanolyan élvezeti cikk, mint a heti hordó sörük. Hozzáteszem, a sört mi is szoktuk szeretni. De eközben a leányoknál mély érzelmek játszanak közre, ha odaadják magukat.

Harmadik konklúzió: Ez (részben) hazugság. Különben nem nyáladznánk egy tökéletes férfi test láttára. Az álszentséget nyugodtan levetkőzhetnénk: Ha egy kiadós buli után felmész egy pasihoz, ne hidd azt, hogy feleségül akar venni. Ja és valld be magadnak, te sem azért jöttél.

Szóval, valami bűzlik Dániában, ha magunkat angyalkáknak állítjuk be. Egy fräulein nem angyalka. De bevallom, sok nőnek igen érdekes lélektana van, és olyan hitelesen játssza az apácát, hogy már-már nőként is elhiszem. Pedig honnan tudhatjuk, hogy nem csak a maga szájízére fűszerezi a történteket.

Mert, ha elgondolkozunk egy kicsit, tényleg éppen erről van szó: történhet bármi, az ember egy szempillantás alatt narratívát gyárt hozzá. Legtöbbször olyat, amit ő maga el tud viselni önmagáról. De ha már sokadjára csalódik a másik nemben, feltehetné a kérdést, nem-e benne van a hiba.

Mi magunk mentünk bele. (Forrás: HBO)

Mi vagyunk a hibások? Én azt hiszem, igen. Lehetsz rendmániás és kérhetted aktus előtt a HIV-tesztet, semmi nem ment fel az alól, hogy nem csak társat keresel, hanem a jó szexet is. És hogyha tényleg huszadjára csalódsz egy éven belül, érdemes elgondolkodni, igazából kit keresel te? Ilyenkor sokszor pofonegyszerű a válasz: nem tudod. Igazából lövésed sincsen, ki kellene neked, ezért mész bele vak randikba, ezért hülyíted a munkatársaidat és ezért hívnak taxit neked minden együttlét után. Hogy nehogy ottmaradj, mert nem ott van a helyed.

Nos, ha megvan a válasz, a következő problémába ütközünk. Ha nem tudjuk biztosan kit akarunk, kiben van a hiba? A férfiakban ez alapján nem lehet. Bennünk van. Fájdalmas belátni, de ez fair-ebb, mint másokra mutogatni. És nehezebb a férfiakon változtatni, mint önmagunkon. Aki nem tudja, mit keres, nem is találja. És ha hosszas gondolkozás után még mindig nem jövünk rá, mit akarunk pontosan, akkor, kedves fräulein, a megoldás a következő: neked nem is kell senki. Mert nagyon jól elvagy egyedül, és éppen csak megismered magadat. Tedd a dolgod, dolgozz, röhögd ki őket a barátnőiddel. Ha eljött az idő találkozol Vele. Először lehet csak szexelni akar (bocsássunk meg nekik, hát szép adag sörrel érünk fel). De aztán talán ott is marad örökre.

(Hát mégis csak a remény hal meg utoljára. Jól van, tényleg.)

Sziasztok, fräulein vagyok. Romantikafüggő.

fräulein on air: varga vivien a.

Első felvonás, Duna part, éjjel fél 12 kor. A víz fekete hullámai lágyan tükrözik a város fényeit, valamelyik hajóról a Kék Duna keringő szól. Kettesben vagyok egy angol sráccal. Pár órája ismerkedtünk meg. Első pillantásra szimpatikusak voltunk egymásnak. Jött a duma meg a pia, a csók és ideszöktünk, hogy kettesben legyünk. Itt szótlanul, összebújva, nézzük a panorámát. A giccset már csak a mondandója fokozza: Nem megyek nélküled haza Angliába. Tudom, nem ismerlek, de Te kellesz nekem. Te vagy "The One". Gyere velem.

Filmszakadás. Nyilván sehova nem mentem. Egy hétig tartott az ostroma, a telefonom óránként ötször üzenetet jelzett. Nem is akár milyeneket. Vallomásokat, buzdításokat, terveket, hogyan élhetnénk együtt egy számomra ismeretlen szigeten, a jövőbeli új otthonunkban. Fényképeket róla félmeztelenül lefekvés előtt, kócos hajjal reggel, a kályháról, amit hideg estéken begyújt s csak rám gondol. És tudjátok mit?

                                                                                                     

Az őrületbe kergetett.

Második felvonás. Két héttel később.

Otthon fészbukozok. Első számú képzeletbeli szerelmemet nézegetem. Moszkvában él, és alkoholista újságíró. Sok bennünk a közös, tehát tuti hozzám tartozik. Már látom magunkat egy lepukkant kislakásban dideregni. Fontolgatom, hogy végre meglátogassam. Ő az igazi. Tuti. Az alkoholról majd leszoktatom.

Közben rám ír egy gyerek, akibe régen szerelmes voltam, de aztán idővel kiszerettem belőle. Nagymamám jól megfogalmazott bölcsessége a következő: Szard le őket, de úgy őszintén, és maguktól tapossák a  lábtörlőd. Nagy igazság. Nézem, ahogy szaporodnak a szavak a csetablakban, és arra gondolok, mennyire örültem volna ennek egy évvel ezelőtt. De már nem örülök. Nem kell. Viszont a remény hal meg utoljára, holnap szülinapja van a volt pasimnak. Milyen szerelmes volt belém. Biztos most is az. Lehet nála kellene lehorgonyozni. Ha csak nem volna olyan...olyan buta vagy nem tudom. Műveletlen. De az angol meg miért nem ír? Mondjuk, úgyis csak munkás volt.

És itt kezdődik A CIKK.

Fotó: Kalmár Mádhava (http://www.madhavaphoto.com)

E szomorú, de igaz bekezdés után, levontam a következtetést. Ha egy nő azt mondja "nem", az nem nemet jelent. De nem is "igen"-t. Hanem azt, hogy "igen, de csak ha kitalálod, mit akarok".  Minden csajos csevegés lényege: A pasi nem adta bele (szerintünk) a maximumot. Nem rendelt pizzát, se hintót. Nem tepert le rendesen, ha kellett volna, vagy túlságosan, amikor nem kellett volna. Nem volt nála elég pénz, vagy kérkedett a pénzével, és ezért sznob. Ha orvos, akkor az a baj, ha kőműves akkor az. Hát de kérem, mégsem házasodhatunk diplomával rangon alul! De egy nőgyógyász akkor is fura.

Mi ez, hogyha nem perfekcionizmus. Ami mindenhová berágta magát társadalmunkba, de főleg a nők fejébe. A szlogen a következő: gyors legyen, és tökéletes. Mint egy sajtburger.

Beteg. A diagnózis: romantikafüggőség. A pop-pszichológia már a 90-es években jegyezte a tüneteket. Felfedezője az amerikai pszichológusnő Anna Wilson Schaef. A romantikafüggő nő - tézise szerint - valóban elhiszi, hogy egyszer megjelenik a tökéletes hercege, és minden gondja megoldódik. Egy generációs betegség, ami főleg nőket érint, mert felfelé törünk. Mert tökéletes munkát akarunk tökéletes fizetéssel, tökéletes családot tökéletes férfiúval. És így soha nem elégszünk meg senkivel sem.

A romantikus filmek alá Bridget Jones, de még a Szex és New York is éppen erre a szenvedélybetegségre építenek. A szenvedésnek egyszer csak vége lesz, és lám, tán éppen amellett találod meg a boldogságodat, akit az elején karót nyelt szerencsétlennek tartottál, vagy egyszerűen konoknak és kezelhetetlennek. Ezért aztán lapozhatjuk a listát. Ki is volt ilyen? Jézusom, tán ő az?!?!? Lehet találkozni kéne vele...

A szomszéd kertje mindig zöldebb, és távolról a hegy sem olyan hideg. Nagyon tudunk projektálni. Ezért minél messzebb van fizikailag, vagy akár érzelmileg valaki, annál érdekesebbé válik a beteg nőnek. (Külföldiek előnyben!) Mert tökéletes projekciós felületet képez. Ezért gyakori, hogy a komplikált szakítások meg a rossz pasik, akik szemétként bánnak velük úgy hatnak a nőkre, mint fény a lepkére. Egy eleve komplikált ügy több mindent rejt magában, mint egy szépen, kereken lezárt kapcsolat. De egy szerelmet valló angol úriember a Duna parton...na ne. Too much.

Az "ügy" itt azért találó szó, mert ez teszi ki a  romantikafüggőket: nekik nincsenek kapcsolataik. Egyik "ügyről" a másikra repülnek. És közben azt állítják, komoly kapcsolatot keresnek. Pedig dehogy. Esélyt nem adnak rá. Az elvárások annyira szigorúak, hogy egy Brad Pitt kinézetű Vilmos herceg sem állná ki a próbát.

És kiket lehet végül hibáztatni? Persze, apáinkat. Michael Mary pártanácsadó legalábbis így látja: mivel a kisfiúknak mindig ott van az anyukájuk, nem szenvednek hiányban. Ezért felnőtt korukig annyira fel tudják magukat szívni női törődéssel, hogy sokkal inkább le is tudnak mondani a női 100%-os mellbedobásról. Eközben a kislányok kezdetektől fogva hiányolják apjukat. Mert későn ér haza munkából, vagy mert egyszerűen nem jó a kapcsolatuk egymással. (Ha körbekérdezzük barátnőinket, leginkább utóbbit hallhatjuk.) De most, most be akarjuk hajtani a férfi törődést, és olyan legyen, mint a rég várt esti mese apánk szájából. Mi vagyunk a legszebbek, a legügyesebbek, és kiérdemeltük a szuperlatívumot. A modern nő valójában önbizalomhiányos és várja  a megváltást, kívülről. Hiába olvas Coelhót, Oravecz Nórit meg jógázik a belső békéért. Elveszett és gyenge, mint volt.

Szomorú tény, szomorú szenvedély. De az első lépés a gyógyulás felé a felismerés. Segítségért keresse fel legjobb barátnőjét, vagy olvassa a pesti fräuleint. Segítünk a leszokásban.

Kortalan korkérdés

„Amúgy te hány éves vagy?” kérdezi tőlem fürkésző tekintettel a srác, akivel órák óta beszélgetek. Tizennyolcnak nézek ki, de úgy beszélek mint egy 40 éves, vagyis lövése sincsen, válaszoljak. Eltalálta. Megint csalt a látszat, ezt éppen neki kellene tudnia a 35 év élettapasztalatával, de ezt inkább nem vágom a fejéhez. Mint ahogy azt sem, hogy a buli előtt Disney-slágerekre kentem ki magamat 28 évesre. Úgy látszik nem jött össze. A tény, hogy tegnap Super Mariót játszottam őrjöngve, lehet még jobban összezavarná. Inkább hallgatok, és nem tárom fel életkoromat. Mert úgy látszik, semmit nem mondhat el rólam.

Az életkor úgy működik az emberek között, mint egy rendszám. Jön a kérdés, és lesz egy felelet. Beazonosítás. A kocsi innen vagy onnan származik, az illető ide vagy oda tart. 20 évesen egyetemista, 25 évesen pályakezdő, 30 évesen család, 40 évesen érett ember, és így tovább. Ha nem így volna, meglepetésükben hátrahökkennek a kérdezők. Ilyen fiatalon már anyuka? Ilyen öregen saját lakás? Jézusom, még mindig nincsen érettségie?

Persze közhelyes, hogy az életkor nem szükségszerűen azonos a mentális korral. Mégis ez alapján ismerkedünk és ítélkezünk. Még önmagunkról is. Korban számoljuk a céljainkat. Így éppen az az x-szer eltelt 365 nap határozza meg, mennyi időnk van még hátra, mi kellene és mit kellett volna hamarább tapasztalnunk. Mintha csak ez 365 nap tenné ki a különbséget régi és új énünk között, úgy mérjük végig a 14 évesre saccolt dohányzó leányt a villamosmegállóban. Fuj, ilyen fiatalon füstölög. Én bezzeg vártam 16 éves koromig.

Pszichológiai szemszögből nem számottevő az úgynevezett „kronológiai kor”, ami még nem is azonos a biológiai korral. A kronológiai kor csupán az évek számolása, és valójában nem mond el semmit a személy fejlődéséről. A személyes fejlődés ugyanis mindenkinél teljesen egyéni és úgymond sorsához kötött. Még a biológiai kor, a test öregedése sem mérhető években. Ez szimpla genetika. Ha a sejtek osztódnak, a kromoszómák velük tartanak. A kromoszómák pici kalapokat hordanak - felnőttesen fogalmazva telomerák helyezkednek el a tetejükön. Ezek a telomerák minden osztódással rövidebbek lesznek, míg el nem fogynak. A kromoszóma nem élhet telomera nélkül, a sejt meghal, és mi minden pici sejthalállal  öregszünk. És a sejtek nem a karóránkat nézik.

De a mai ember sejtjeinek már jó a kalaposa. Durván 30 évvel tovább bírják a kalapok. Emelkedett életszínvonal, tudatosabb energiabeosztás, kevesebb méreganyag, több bió meg ökó és így tovább. Több ideig élünk biológiailag, mint lelkileg, a szellem öregedése ezért jócskán kitolódik. A pszichológiában éppen ezért nem számít az életkor. Hanem az élmények. Azok a küszöbök, amelyeken életünk során átléptünk, és azok a lépcsőfokok, melyek leküzdésével előrébb haladtunk. Sikerek és kudarcok: első szex, első meló, egy haláleset, egy válás vagy egy súlyos betegség. A modern pszichológia szerint az emberi élet feladatok megoldásából áll. Például megszeretni a tanulást és képesnek lenni intimitást kialakítani, szocializálódni. Hogy valamikor a húszas éveinkben átlássuk és elfogadjuk életünk megélt történeteinek és kitalált elképzeléseinek egyvelegét. Ha ez bekövetkezik, megtaláltuk pszichológiai szempontból a bölcsesség csíráját, melyek körülbelül 30 éves korunk után csak külső behatások révén tud tovább fejlődni. Az élmények, és nem a haldokló kromoszómáink határozzák meg valódi életkorunkat. Tudjuk ezt, persze, de mintha mindig elfelejtenénk. Egy állásinterjún manapság még mindig számottevő az a bizonyos x, hogy hány kört tett a nap születésünk óta. Milyen misztikus, így belegondolva. De valljuk be, nehéz is lenne másképpen. Az emberek szeretik a határidőket és a rendszámokat, így szagolgatják egymást. Az alternatív kérdés, hogy milyen meghatározó élményeid voltak, amelyek azzá tettek, aki vagy, nem túl időgazdaságos, másnap reggelig ülnénk az állásinterjún.

Viszont ha az átlagéletkor kitolódik miközben a világ változik, lehet újra kellene gondolni elvárásainkat magunkkal és másokkal szemben. És huszonévesen elfogadni azt, hogy az első munkahelyedet is simán otthagynád Super Marióért, de talán még 30 évesen is Halász Juditra ropod.

Az élmények tesznek öreggé. A buliból hazabarangolva ez a tudat futtatja a hideget a hátamon. Megint öregebb lettem egy élménnyel, és megint halasztottam a szakdogaírást. A fenébe, 23 éves vagyok, és még mindig nincsen diplomám.

(nyugi azóta lett)

varga vivien a.

A mosolygás fintora – avagy a csalóka optimizmus

Az optimizmus manapság felértékelődött és – higgyük el – tanulható. A könyvpiacot elárasztják az optimista bibliák, és jó páran hallhattuk már, hogy nem realisták, hanem kishitűek vagyunk, ha nem fogunk bizakodva a dolgokhoz. Amit akarunk, megszerezhető, a kellő hozzáállással. Pedig tény, hogy némi pesszimizmus is szükséges a siker eléréséhez.

ne gondokat fújj fel, hanem bubikat. . . - s ha szétpukkadnak? 

Ez a világ „a lehető világok legjobbika”. Legalábbis G.W. Leibniz filozófus szerint. Egy kimerült Európában, a harmincéves háború után fogalmazta meg ezt a tételét, mely 1710-ben eszmévé vált. Azóta állandó hadakozásban áll rettegett ellenfelével, a pesszimizmussal. De az optimizmus javára dőlt a mérleg.

Mert az optimizmus, azt mondják, sikeressé tesz. És kutatások szerint vakmerővé és realitás-vesztetté is. Mert az ízig-vérig optimista csak a sikereket írja a saját számlájára – a balsikereket átutalja a véletlennek, a körülményeknek vagy embertársainak. Ebből a tényből kiindulva, nehéz bebizonyítani, hogy az optimizmus tényleg hajtóerő a siker felé, vagy csak interpretáció kérdése.

Tény, hogy a legtöbb ember előbb tudja elképzelni, hogy nyer a lottón, mintsem azt, hogy egy súlyos sorscsapás, mint például egy betegség nehezíti meg hátralevő életét. Ez a fajta bizakodás, a gond nélküli jövő szövögetése velünk született és elengedhetetlen az élethez. Egy bizonyos agyterületünkön külön helyet foglal el. Néhány kutató szentül állítja, hogy éppen ennek a vidám agyrészünknek köszönhető az emberi tudat:

Az ősembernek valamikor fel kellett tűnnie, hogy akár mit is csinál, a végén a halál vár rá, és ezért valójában hagyhatja az örök málnaszedegetést és mamut-gyilkolást, és nihilista felsőbbrendűséggel várhatná a környék gyilkos oroszlánját. De nem ezt tette, ha tudott is a halálról, továbbhaladt és azóta sem állt meg, egy biológiai sikert a másikra aratott. A kutatók szerint az ember tudomásvétele véges idejéről a tudat igazi ára, és éppen ezt az idejét szeretné maximálisan kimeríteni, az optimizmus segítségével.

Hogy mindannyiunkban van némi optimizmus, nem tagadhatjuk. Szaknyelven ezt „optimism bias”-nak hívják, vagyis optimista torzításnak, ami az egész életidőnk felett uralkodik. Ez a torzítás minden kultúrában jelen van, ezért kijelenthető, hogy az ember alapvetően optimista, persze tudattalanul. A jövőnket általában szebbnek képzeljük, mint amilyen valójában lehetne. De a tavalyi 1 hetes nyaralásra Horvátországban is szebb visszaemlékezni, mint azt újra átélni. Emlékben jó marad, még ha a hét 5 napján szakadt is az eső és az útitársaink az agyunkra mentek. Amire emlékszünk nem a 80% unalom és kártyajáték a poshadt sátorban, hanem az a multikulti parti a tengerparton és az esti fürdőzés. Vagyis nem csak a jövőnket szépítjük folyton, hanem a múltunkat is. Nagyon is hasznos ez a rózsaszínben pancsolás, hiszen kinek lenne kedve továbbmenni, ha minden lesújtó pillanatra pontosan emlékezne, és ha tudná, hogy még milyen szörnyű emlékek várnak rá a jövőben.

De ugyanígy a jelenünket is gyakran túlbecsüljük. Egy 2008-as kutatásban a Chicagói egyetem kimutatta, hogy az emberek 20%-al szebbnek hiszik magukat, mint amilyenek valójában. Erre a tényre fényképek segítségével hívták fel a figyelmet: a résztvevők akkor böktek rá a leggyorsabban saját igazolványképükre, ha azt előzőleg megszépítették a kutatók. Szintén érdekes az izraeli Weizmann Alapítvány eredménye, mi szerint a diákok 20%-al túlsaccolják a lehetőséget, hogy a következő hónapban valami jó dologban vesznek részt, mondjuk egy randiban.

Érdekes tény, hogy az ember általában pesszimistább, ha polgárként kérdezik országa jövőjéről. Például Németországban: az állampolgároknak csak 28%-a tekint optimistán Németország jövőjére; miközben a résztvevők 63%-a bízik a saját, sikeres jövőképében. Tehát elkülönítik magukat országuk jövőjétől. Mint kiderült, ez a hozzáállás globális méreteket ölt, ez a kontroll illúziója: amit saját magunk befolyásolhatunk, gyümölcsözőbbnek látunk. Ilyen módon működnek a nyerőgépek is. Pedig hiába nyomkodjuk a gombokat, a gép már eleve a véletlennek él, és az első gombnyomással dönti el, nyerünk-e vagy sem. A kontroll illúziója függővé tesz a játéktermen kívül is, és kéz a kézben jár az optimizmussal.

Az optimizmus illúziója persze nagyon is szükséges. Enyhíti a jövőfélelmet és bátorságot ad a folytatáshoz, de – mint sok minden – ez is arány kérdése. Az túlzott optimizmus akár életveszélyes is lehet. Tehát nem véletlenül fog el minket egy természetes kételkedés a könyvesbolt „Segíts Magadon” polcai között, még ha szeretnénk is önerőből sikeresek és szerencsések lenni. A pesszimizmus nem az optimizmus ellenfele, hanem segítőtársa: általa vagyunk képesek helyesen belőni képességeinket, így véd a csalódástól. Emellett a legjobb cenzorunk is, és sokszor még magasabb szintekre hajt, mint ahogy azt az optimizmus egymaga megtehette volna. Vagyis ha már leveszünk egy könyvet arról a bizonyos polcról, vegyünk mellé statisztika tankönyveket és nihilista orosz regényeket is. Így biztos nem árt meg az optimista bódulat.

 (Amúgy az irodalom: Tali Sharot: The Optimism Bias – A Torz of Irrationyally Positive Brain. Pantheon Books, New York./Ellen J. Langer: The Illusion of Control. Yale University. )

puszipá,

varga vivien a. 

Romeo halott, éljen a pornó!

Hétről hétre ugyanaz a játék. Elmész szórakozni, még a szádat is kifestetted, a táskád eléggé illik a cipődhöz. Bementek a csajokkal a szokásos helyre. Vadásztok, de mindenhol csak nyomikat láttok. A legtöbbet pofátlannak, vagy szerencsétlennek tartod, már így ránézésre is. Az egyik pofátlan még csak nem is köntörfalaz, eléd teríti nagyszerű adottságait, tudni illik, a pénisze olyan, hogy tutira tetszene neked. Elszakad a cérna. Csajok tipli, de Judit hol van? Ja eltűnt valami alakkal, kurva részegen.

Az estének abban a pillanatban van vége, amikor nem vagy elég kómás elviselni a mindenhonnan érkező undorítóságokat, amelyeket az éjszaka neked tartogatott. De a következő hétvégén újra puccba vágod magad. Könyörtelenül, amíg meg nem találod azt AZ EGYET.

Hát valljátok már be, erre vártok évek óta.

A szerelem mára ugyanolyan konzumcikk lett, mint bármi más. A berlini filozófus Byun Chul Han (a neve kimondhatatlan, de elmondhatatlanul jókat ír) Az Erosz Agóniája c. esszéjében szembe állít minket a valóságunkkal: A szerelem korszakának vége. Rómeo halott, s mi öltük meg. Hogy hogyan?

A 21. századi ember legnagyobb átka, hogy mindent racionalizál. Logikus magyarázatokat keres olyan dolgokra is, melyekre Mátyás király is csak körmönfont cselválaszokat adhatna.

A nagy klasszikus a "miért szeretsz?". És az emberek valóban azt hiszik, hogy erre tudnak válaszolni. Pedig a válaszok nagy része ugyanaz. "Mert szép vagy, jófej vagy, s nagyon jól megértjük egymást." Ez aztán kielégítő válasz. Három hónap múlva persze már együtt sem vannak, és egy kis siratás után mindenki új szerelmet keres. Van kínálat bőven. Az internet lehetővé teszi. Első lépés: nyomj fel magadról egy rettentő előnyős képet egy társkeresőn. Ha lány vagy, kapós a híres duckface egy kis dekoltázzsal, de mindenkép felülről lődd a fotót. Hogy világos legyen hogy nézel ki amikor térdelsz valaki előtt. Ha pasi vagy, ajánlatos lentről fényképezni, vagy bevetni a titkos fegyvert: félmeztelen, ágyon fekve, selfshot felülről. (Vállizom legyen benne!) És indulhatunk is, kezdődik a parádé, a húspiac nyitva, kan-casting deluxe.

És a legfontosabb szereplője Te vagy.

Mert a szép nevű filozófus szerint ez a legfőbb probléma: A másik szépen lassan felszívódik. Mindenhol már csak mi magunk vagyunk. Vérbeli individualistákként valóban önmagunk ideálját keressük mindenkiben. Ha nem tetszik, ki lehet dobni. Mint egy fényképezőgépet, amit talán még meg rendbe lehetne hozni, de kinek van ideje felkeresni egy szakértőt? Hát veszünk egy újat, ott a média márkt.

High definiton-t a népnek! Az új egyedről mindent tudnunk kell. És ha valamit nem tudunk, tetszőlegesen gazdagíthatjuk önmagunkkal. Projektálunk. Az ember mára annyira nárcisztikus lett, hogy a másikat valójában nem akarja látni. Ezért csak olyan tulajdonságokra mer meglátni, melyeket önmagában is felfedezni vél.  Ez az oka annak, hogy a modellek mind ugyanúgy néznek ki: a testük szinte egyformára photoshop-olt, az arcuk kifejezéstelen. Láss belém, amit szeretnél. Nincs karakterem. A tiéd vagyok. Nem, TE vagyok. Végre alaki, akinek a vágya nem ütközik a tiéddel. Csinálj velem, amit akarsz.

Nem hiába annyira népszerűek mostanában a szexuális durvaságok, lásd a szürkének mind az 50 árnyalatát és az analszex gombaszerű elterjedését. Ami valamikor fétisnek számított, lassan teljesen normális lett. Hogy miért? Mert mindezekkel le lehet rombolni a másik személyiségét, és ezután a személy csupán tárgy lesz. Az egyik fél "megveszi" a másikat azzal az ígérttel, hogyha most az egyszer úgy csinál, mintha nem ő lenne, hanem egy pornós, akkor utána tiszta szívvel szeretni fogja. Van az úgy is, hogy mind két fél lefizeti a másikat, egy bűbájos kölcsönös szemfényvesztésnek lehetünk tanúi. Egy személyiség nélküli embert nem szerethetünk, csak fogyaszthatunk. Egészségünkre!

 A világ folyamatosan azon van, hogy trivializálja a szexet. Egy egyéjszakásban bármikor benne lehet lenni és könnyedén ki is lehet szállni. Arról nyilván senki nem beszél, hogy egy-egy ilyen eset után az ember lánya úgy érzi magát, mintha egy ogre erőszakolta volna meg a saját ágyában. Aki ezt az érzést nem imádja, prűd. Ilyen egyszerű.

A lehető leggyorsabban és legegyszerűbben szeretnék eljutni a legkényelmesebbhez. A kényelem nagy varázsszó a mi nyugati kultúránkban. A szerelemnek ezért lőttek; mert soha nem kényelmes. Igazából veszettül idegesítő, felzaklató, és több hatalma van fölöttünk mind gondolnánk. Ezért jobb is, ha egyenlővé tesszük a szexel, s megtagadunk tőle minden természetfelettit. Így sokkal kényelmesebb. Ha valami nem tetszik, lehet menni bulizni.

De azért, nyilván azt az EGYet keressük. De ha már racionalizálni szeretünk, nem lenne érdemes egyszer megállni és rájönni, mennyire irracionális, hogy egy tökéletes személyt keresünk bekötött szemmel? Nagyon hozzá vagyunk szoktatva, hogy kielégítik a vágyainkat, és olyan ideális embert szeretnénk magunk mellé, aki nem is létezhet mesevilágon kívül.

Pedig "Herr Han" szerint csakis maga az érosz győzhet a depresszió felett. Az érosz, az a tiszta szerelem, ami feltételezi a másik teljes létezését és minden mássággal meg van áldva, melyet nem próbálunk belőle kiirtani. A másik létezése az egyetlen, ami kihozhat minket személyes poklunkból, a depresszióból. A depresszió az individualisták betegsége: önmagukba fulladnak bele, és nem találnak kapaszkodót, ha a másikat elhárítják.

Felejtsük el magunkat egy kicsit, és nyugodjunk már le. Tudjuk, nem egyszerű a helyzet egy olyan városban, ahol egy pasira tíz nő jut. De álljunk meg. Várjunk, és merjünk rajtunk kívül is látni valamit. Csajok, tipli, pezsgőt, irány bulizni! A végén úgyis csak mi csajok maradunk.

bulizzatok ésszel,

Varga Vivien A.